Nem sminkelem magam, a saját arcomra van szükségem

Gyönyörű, fiatal nők kennek az arcukra mindennap egy kiló festéket. Annyira sok alapozót, amennyivel leradírozzák az összes egyedi vonásukat. Új arcot rajzolnak maguknak. Kismillió videóban mutatják be fiatal csajok a YouTube-on, hogyan varázsold magad valaki mássá a smink segítségével.

Tüntesd el mindazt, ami te vagy, mert az nem elég jó, nem elég dekoratív, nem elég szép. Mert ahogy vagy, az nem vállalható.

Szarkalábakra hivatkoznak húszévesek, pedig még tükörsima a bőrük. Karikák a szemek alatt, amit lehetne egy jó alvással orvosolni, de nem, inkább tolják rá a korrektort és a színezett krémet, míg végül a szemük egybeolvad az arcuk többi részével, és önmaguk karikatúrájává válnak. Vastag szemfestékkel más alakú szemet rajzolnak maguknak, végül is ez is egyfajta művészet, a lényege, hogy nehogy önmagadat mutasd, mert az elfogadhatatlan. Állj be a lárvaarcúak közé, mert ha nem teszed, nem is vagy igazi nő.

A sminkelésnek persze van létjogosultsága, több ezer éve kenik az arcukat a nők azért, hogy szépnek érezzék magukat. Egy kis szempillaspirál vagy szemceruza, leheletnyi rúzs valóban elérheti azt egy nőnél, hogy nagyobb önbizalommal lépjen ki az utcára és menjen emberek közé. De a vastag vakolat, más arcának magamra festése teljesen értelmetlen, mégis tömeges jelenségként figyelhető meg manapság. Lehet, hogy ezt a celebek tették a nőkkel, hibáztathatjuk a filmeket, a színésznőket, az egész Kardashian famíliát, mert azt hirdetik, hogy hamis képet kell magunkról mutatni ahhoz, hogy a világ elfogadjon. De tulajdonképpen mindegy is, ki a hibás, mert attól még, hogy százezer nő átrajzolja az arcát a kamerák előtt, nem muszáj követni őket.

Részemről nem kérek ebből az össznépi színházból, nekem szükségem van a saját arcomra ahhoz, hogy hitelesnek érezzem magam.

Nem akarom magamra festeni Angelina Jolie szemét és Jennifer Aniston száját, mert az az övék, nem az enyém, mit is keresnének a fejemen. Szeretem, ha kiülnek az arcomra a gondolataim, és szeretem, ha látszik a szemem körül a szarkalábaimból, hogy mikor nevetek őszintén, és mikor kínos a mosolyom. Nem fogadom el, hogy a nőiség azon múlna, hány kiló festék van az arcomon, és tűsarkúban egyensúlyozok, vagy sem.

Nem hinném, hogy a férfiaknak az tetszik, ha nem látják a nő arcát, csak a sok szépségipari terméket, amit magára kent. A valóságban inkább az lehet az igazság, hogy a rengeteg sminktől megijednek, nem pedig vonzónak találják. Akkor mégis kinek festik magukat ennyire vastagon a nők? Egymásnak? Ez valami verseny lenne?

Vagy inkább a hibák leplezésére, a sérülékenység elfedésére szolgál ez a sok smink.

Ha vastag smink van rajtad, akkor nem látnak bele a lelkedbe, nem tudnak megbántani sem. Ha elfeded az arcvonásaidat, akkor nem tudnak olvasni rólad az emberek. Építesz a vastag sminkkel egy falat magad és a világ közé. Önvédelem ez is, mint a védelmi háj, csak nem eszel, hanem inkább magadra húzol egy másik emberi arcot, hogy elrejtsd a sajátodat.

De ha ez nem elég, akkor a végső érvem a smink ellen az, hogy mégis kinek van ideje arra, hogy reggel egy órát álljon a tükör előtt, és kenje magára a rétegeket. Az biztos, hogy nem kelek fel csak ezért előbb, amikor örülök, ha van egy egybefüggő, zavartalan éjszakám egy héten legalább egyszer, amikor egyik gyerek sem ugraszt ki az ágyból hajnalok hajnalán. Ha nem is gondolnám azt, hogy rejtőzködést jelent a vastag smink, akkor már ezért az egy dologért sem sminkelném magam.