Kis magyar illemtan, amit ti írtatok

„Rossz nézni, hogy esznek a fiatalok, nem is ismerik a kést és a villát, ha valaki mégis késsel-villával eszik, az marokra fogja, a tövénél. Régebben voltak olyan tévéműsorok, (Tudni illik, hogy mi illik és hasonlók), amelyekből meg lehetett valamennyire tanulni az illemszabályokat, bár leginkább otthon lehet. Hogy tudják, azért tesszük egymás mellé fektetve a kést és a villát, ha befejeztük az evést, mert ez jelzés volt a pincérnek, persze egy normális étteremben ma is az, arra, hogy befejeztük az evést, elviheti a tányért. Ha pedig valami miatt fel kellett állni az asztaltól, és még folytatni akartuk az evést, akkor a kés és a villa keresztben volt a tányéron. Tehát minden illemszabálynak megvan a maga oka, amiért kialakult. Most csak ennyit, de ott vannak az illemkönyvek, mindenki elmehet könyvtárba, és kivehet egyet, elolvashatja.”

5 alapdolog, amit minden szülő megtaníthatna a gyerekének

„Nem csoda, ha ilyenek a gyerekek, amikor a szülő is tuskó. Pl. a kollégák között is sok van, aki soha, senkinek nem köszön vissza, ill. ha bemegy egy irodába, akkor se köszön. Tömegközlekedésen meg gyakran látni, hogy „szegény megfáradt” gyereket leülteti anyuka, mellette meg hadd álldogáljon akárhány nyugdíjas vagy terhes nő. Étteremben melegítőben jelennek meg, a telefon nyomkodását kaja közben se hagyják abba. Lehetne még sorolni. „A gyerek az első, a gyereknek mindent szabad, nehogy már korlátozzuk…” Aztán ugyanolyan életképtelen, irritáló felnőtt lesz belőlük is, akinek el van csökevényesedve az agya.”

„Az én kamasz lányom nem szeret köszönni. Ha szóvá teszem, azt mondja, ő úgy köszön, hogy a szemébe néz az illetőnek és mosolyog rá. Ha nem lennének ezek a fránya elvárások, illemszabályok, még igaza is lenne. Mennyivel többet ér egy kedves mosoly, mint egy semmitmondó jó napot!”

„A lányod még zavarban van azzal kapcsolatban kinek mit köszönjön. A csókolom már rég ciki a jó napot meg nem jön még a szájára. Kinövi. Mi is kinőttük.  És aki nem álszent és nem amnéziás pontosan emlékszik arra, hogy mennyire zavarban volt, amikor köszönni kellett a nála idősebbeknek. Nekem volt egy pont, amikor letettem ezt, olyan 16 lehetettem, amikor meghallottam a szomszédlányt, aki 2 évvel idősebb volt nálam, ahogy átkiabál apumnak, hogy Csókolom, Józsi bácsi! Onnantól nem volt ciki nekem sem csókolomozni az ő szüleit, illetve a szüleim korosztályából azokat, akik közel álltak hozzánk. Minden másra ment a jó napot kívánok, ezt pedig az ofőnk, aki férfi volt, tette helyre, mert azt mondta, ha valaki őt csókolomozza, azt be fogja hajtani. Ilyen mondatok segítenek egy kamasznak túllépni a zavarán.”