Itthon lakik, a pénzt csak kéri, de nem keresi a lányom, pedig már 25 éves

Az olaszok a bamboccione, „nagy gyerek” kifejezést használják. A britek szava ugyanerre a jelenségre a KIPPERS = Kids In Parents’ Pockets Eroding Retirement Savings, vagyis gyerekek, akik felemésztik szüleik nyugdíj-megtakarítását. A németek a keményebb Nesthockers szót alkalmazzák, amit finomítva úgy lehet lefordítani, hogy fészekbe rondítók.

Igen, igen, ők azok, akik bár felnőttek, de eszük ágában sincs lelépni otthonról. Némely szülőnek ez nem okoz problémát, örülnek, hogy a gyerekük velük van, szívesen élnek közös háztartásban vele, kölcsönösen szeretik és tisztelik egymást. Nincs is ezzel semmi baj, mindenki éljen úgy, ahogy jó neki, de az nagyon nem oké, ha ez az érzés nem kölcsönös.

Mamahotel, de a mama nem akarja 

„A lányom lassan 25 éves, és érettségi óta nem csinál semmit. Semmit, érted? Egy rövid ideig dolgozott egy ékszerboltban, de azt a munkát fárasztónak találta, ezért felmondott. Azóta semmi, közel 7 éve mi tartjuk el az apjával, és esze ágában sincs bármit is csinálni. Dolgozni nem akar, délig alszik mindennap, aztán felkel, és éhes, kaja után kutat a hűtőben. Estig ébredezik, aztán felöltözik, és bulizni indul. Természetesen ahhoz pénz is kell, ezért kér. Aztán kér még cigire is pénzt, benzinre a kocsijába, és egyáltalán mindenre. Manikűrösre, fodrászra, új ruhára… Az egész fizetésemet elkölti, de nem nagyon tudok mit tenni. A nővére dolgozik, ellátja magát, normális életet él, én és az apja is dolgozunk, csak a kisebbik gyerekem lett ilyen. Szeretem, hogyne szeretném, de tökéletesen elegem van, mert el sem tudom képzelni, hogy mi lesz vele.  A barátai fele rendszerint nálunk alszik, kizabálják a hűtőt, reggel, amikor lejövök az emeletről, akkor alvó idegenekbe botlom.

„Imre vagyok, 34 éves és még szűz. Anyámmal élek, és ez nekem jó”

Már arra is gondoltam, hogy összepakolom a ruháit, és szélnek eresztem, lakjon valahol másutt, de erre képtelen vagyok. A barátnőm azt mondta, hogy ne adjak neki egy vasat sem, de tényleg semmire, és akkor elmegy majd dolgozni, a barátait pedig küldjem haza, éjjel, hajnalban, vagy bármikor. Meg is csináltam, akkor viszont az apja adott neki pénzt, és ugyanott tartottunk megint. Tavaly kifizettünk egy méregdrága sminktetováló tanfolyamot, mert a kislányunknak ehhez volt kedve, megígérte, hogy dolgozni fog, megvettük a cuccokat is hozzá, de munka nincs sehol. Pedig az apja már egy üzlethelyiséget is szerzett neki, most éppen abban reménykedünk, hogy lassan elkezd dolgozni… Azt hiszem, évek óta ebben a hitben ringatjuk magunkat. És egyre kevésbé van kedvem a lusta gyerekemmel egy fedél alatt lakni, halálosan idegesít, és közben azt is tudom, hogy mi is hibásak vagyunk, csak azt nem tudom, hogyan változtathatnánk ezen. A nagyobbik lányomat is ugyanígy neveltem, ő teljesen normális, kedves, dolgos, értelmes felnőtt lett. A kicsit meg arra is alig tudtam rávenni húszévesen, hogy takarítsa ki a saját szobáját. Lusta, önfejű, közben pedig egy nagyon jószívű, értelmes lány. A barátja egyetemista, élsportoló, tele van tervekkel, célokkal, ő is állandóan azt mondja, hogy kezdjen már valamit az életével, de hiába… Néha teljesen kétségbeesem, hogy még hetvenévesen is el fogjuk tartani a gyerekünket a nyugdíjunkból, ha minden így megy tovább. Már azt sem bánnám, ha férjhez menne, és gyerekeket szülne, csak költözzön, és történjen valami…”

Neked van ötleted, hogy mit csináljon a kétségbeesett anyuka a lányával?