Kitett egy táblát arról, hogy ellopták a biciklijét, de nem ezekre a reakciókra számított

Amanda biciklijét két hete a házuk elől lopták el. Feldühödött, és egy hatalmas táblán üzent a tolvajnak. Másnap nem várt látogató érkezett hozzá.

Két hete szombaton ellopták a munkába járós bicajomat. Hogy ez megtörténhetett, félig az én hibám volt. Félig a férjemé. 100%-ban pedig azé az emberé, aki ellopta. Csak a lakat és az első kerék maradt belőle, meg a nehéz szívem, ezért úgy döntöttem, írok egy kis üzenetet a tolvajnak.

Amanda Needham, a lopás áldozata a Washington Post című amerikai lap újságírója, és úgy döntött, cikket ír a tapasztalatairól. Merthogy volt miről. Nem sokkal azután ugyanis, hogy kitette a hatalmas, sárga, cirkalmas betűkkel teleírt fatábláját, nem várt vendégek kopogtattak náluk. Nem is egy.

A táblára azt írtam, ami először az eszembe jutott:

            Annak, aki ellopta a biciklimet

Remélem, nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Használtan vettem, 200 dollárért, és mindennap ezzel jártam munkába. Sajnos nincs rá pénzem, hogy most újat vegyek.

Legközelebb, ha egy mód van rá, ne lopj!

Utóirat: légyszi, hozd vissza!

Amanda azt mondja, mikor kiakasztotta a táblát a felirattal, kicsit meg is bánta a dolgot. „Ha feleannyi energiát szántam volna arra, hogy jól kikössem a bicajomat, mint amennyit a táblába öltem, talán nem is kerülök ebbe a helyzetbe. Aztán eszembe jutott, hogy az utóbbi időben több bringalopás is volt a környéken, ezért fent hagytam a táblát. Már csak azért is, hogy mindenki tudja, tolvaj jár a környéken. A tábla végül egy hétig maradt.”

Kép forrása: Washington Post / Amanda Needham

Az újságíró azt mondja, négy nappal a történtek után nem várt látogatójuk volt. „Két fiatal fekete srác kopogott be, egyikük egy kamaszokra méretezett kék mountain bike-ot cipelt.” Amandát meglepte a látogatás, először szóhoz sem jutott, mikor kiderült, a fiúk neki adják a saját, nem használt biciklijüket. „Nem voltam biztos benne, hogy tudom-e használni, de annyira kedvesek voltak. Meghatott a kedvességük, és nem akartam megbántani őket, ezért elfogadtam a bicajt.”

Másnap Amanda férje kérte, vegyék le a táblát, de a nő ragaszkodott ahhoz, hogy maradjon legalább a következő hét végéig. Ebben maradtak, aztán szombaton, egy héttel a lopás után, a család újabb nem várt vendéget kapott. „Egy aprócska, középkorú nő állt a küszöbön, aki elmondta, a férjének kétszer is körbe kellett autóznia a tömböt, hogy ő közben elolvashassa, mi áll a táblán. Gondolta, becsönget, és megkérdezi, tud-e bárhogy segíteni.”

Az asszonyt Amanda egy nagy ölelés után engedte útjára, ám mielőtt még bezárhatta volna az ajtót, újabb látogató érkezett. Ezúttal egy idősebb férfi, aki azt állította magáról, hogy műgyűjtő, aki a stúdiójába menet botlott bele a táblába. Amanda legnagyobb meglepetésére a férfi ezután 200 dollárt ajánlott a tábláért, amiről úgy vélte, egy árverésen több tízezer dollárt is érhet majd.

Az újságíró beleegyezett, hogy eladja neki a táblát, az így kapott pénzből pedig vett egy használt biciklit, az ajándékba kapott mountain bike-ot pedig átadta az egyik helyi kerékpárbolt vezetőjének azzal, hogy olyasvalakinek adja majd oda ingyen, akinek valóban szüksége van rá.