Az, hogy valamin aggódsz, nem jelenti azt, hogy szorongó ember vagy

Fogalmam sincs, igazából mikor kezdődött. Talán egész életemben velem volt, csak nem tudtam róla. Kezdetben nem is voltam tudatában annak, hogy szorongok, azt gondoltam, teljesen normális, hogy hetekig kattogok azon, hogy vajon jó témát választottam-e a szakdolgozatomnak, vagy, hogy utálni fognak-e a szüleim, ha a hétvégére nem megyek haza. Az állapotom azután kezdett rohamosan romlani, miután dolgozni kezdtem.

Szorongtam azon, ha a főnökömnek rossz kedve volt, vagy ha csúnyán nézett rám (mert biztos voltam benne, hogy ki akar rúgni), csak remegve és heteken át tartó stresszelés után mertem szabadságot kérni (mert nyilván nem vagyok elég lelkes munkaerő), és olyan is volt, hogy hónapokig megmagyarázhatatlan módon rettegtem a telefoncsörgéstől, mert attól féltem, valamelyik családtagom halálhírével hív valaki.

Két év kellett az első pánikrohamig. Senkinek se kívánom. Álltam a munkahelyem udvarán, a legnagyobb télben egy szál pólóban és a levegőért küzdöttem. Biztos voltam benne, hogy meghalok. Aztán mégse haltam meg, a roham, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Élhettem volna tovább az életem, mintha mi sem történt volna. De nem így lett. Mikor hat évvel később, nagy sokára fel mertem keresni egy pszichológust, már konkrétan az egész világgal haragban voltam, reggelente alig bírtam kikászálódni az ágyból, féltem emberek közé menni, és nem volt olyan hetem, hogy ne akartam volna legalább egyszer meghalni.

Össze sem tudom számolni, hogy ezalatt a hat-hét év alatt hányszor hallottam a hozzám legközelebb állóktól, hogy „engedjem el a paráimat”, „lendüljek át a félelmeimen”, keressek magamnak valami értelmes hobbit és „ne kattogjak hülyeségeken.” Mondanom se kell, hogy nem ment, ami csak még tovább növelte a kétségbeesésemet: nem értettem, hogy ha nekik ez olyan könnyen megy, akkor nekem miért nem. Persze, ma már tudom, hogy mindezt segítő szándékkal mondták, fogalmuk sem lehetett arról, hogy egy szorongással élő ember bárhogy akarja is, nem tud csak úgy, parancsszóra elengedni, átlendülni, nem kattogni.

És, hogy ezt miért meséltem most el?

Mert a Scary Mommy oldalán belebotlottam egy cikkbe, ami éppen arról szól, hogy manapság mindenki szorong. Attól, hogy a hétvégén jön az anyós. Hogy be kell fizetni a csekkeket. Hogy a fénymásolónál megint bele fog botlani a kötözködő kollégába. Csakhogy, ahogy nagyjából tíz éve sem volt mindenki depressziós, aki azt mondta magára, hogy „depis”, úgy most sem küzd mindenki szorongással, aki azt gondolja, hogy szorong. Sőt!

Az emberek egy nagy része mindennapi aggodalmakat és félelmeket aposztrofál ezzel a szóval, ezzel pedig éppen azoknak ártanak a legtöbbet, akik valóban szorongással élnek, annak is mondjuk a generalizált változatával. Merthogy a legtöbb hétköznapi aggodalom hamar elmúlik, át lehet lendülni, lépni rajtuk – írja a Vice pszichológus szakértője, Shanti Mogali –, ám egy szorongással élő ember nem tud csak úgy megszabadulni az őt gúzsba kötő, az életét megbénító szorongásaitól.

„Az aggodalmak teljesen normális, szerves részei az életünknek” – mondja a szakértő, majd hozzáteszi, a szorongás tulajdonképpen egy irracionális méretű aggodalom, ami képes átvenni az irányítást a mindennapi élet felett is. Egy generalizált szorongással élő ember olyan, látszólag piszlicsáré dolgokkal nyomasztja magát, amit a legtöbb ember játszi könnyedséggel söpör félre, vagy zár ki a fejéből.

„Fontos, hogy pontosan tudjuk, és fel is ismerjük a különbséget aggodalom és szorongás között. Mert ha nem, éppen azoknak az életét nehezítjük meg akik szorongással, generalizált szorongással vagy épp OCD-vel élnek. Ha elbagatellizáljuk a tüneteket, ezzel együtt a szenvedésüket, megnehezítjük, hogy felismerjék a problémájukat, és akadályozzuk, hogy segítséget kérjenek” – mondja a szakértő.