„Ahhoz is engedélyt kell kérnem apámtól, hogy kimehessek a házból”

Az apám a férfi kísérőm, ennek ellenére sem gondolom, hogy a döntéseimet – különösen a legfontosabbakat – ő hozta volna. Nem kényszerített házasságba vagy egy általa kiválasztott egyetemre; igaz, a nővéreimet úgy is férjhez adta, hogy ők nem akarták a házasságot. Akkor, amikor ez történt még azt hittem azért, mert ő tudta, mi a legjobb nekik. Ma már tudom, hogy ez nem így van. Hogy csak manipulált, hogy a döntések, amiket igazából ő hozott meg helyettem, a saját döntéseim.

A 28 éves Szaúd-Arábiában élő Amal így kezdi vallomását, amit a közelmúltban adott a The Cut című lapnak. A fiatal lány a Women of the World sorozat keretében mesélt a lapnak arról, milyen életet él egy olyan országban, ahol még azért is engedélyt kell kérnie, hogy a házból kimehessen.

Nem vagyok férjnél, ami azt jelenti, hogy még mindig a családunk házában lakom. Ha ki akarok menni az utcára vagy bárhová, előtte engedélyt kell kérnem az apámtól, és az egyik bátyámnak el kell kísérnie, függetlenül attól, hová indultam. Még az orvoshoz is. Talán épp ezért az időm nagy részét a házban töltöm, annál is inkább, mert a nőknek, itt Szaúd-Arábiában tilos autót vezetniük. (Ez júniusban megváltozik, akkor törlik ugyanis el a tilalmat, ezért én is azt tervezem, hogy az elsők között szerzek majd jogosítványt.)

Amal elárulja, a testvérei nem olyan konzervatívak, mint az édesapja, de hozzá hasonlóan védelmezik őt. „Arra tanították őket az idősebb férfiak és a társadalom, hogy így viselkedjenek; még ha ők mást szerettek volna is, nem lehetett” – teszi hozzá a fiatal lány, aki bár magasan képzett, soha, egyetlen percet sem dolgozott még. Többek között édesapja szigora miatt.

Munkanélküli vagyok, és ennek a legközvetlenebb oka, hogy apám és a bátyáim nem hajlandók kocsival bevinni egy olyan munkahelyre, ahol férfiak is dolgoznak. Azokra az állásokra pedig, amikben kizárólag nőket foglalkoztatnak – bankokban vagy tanárként – elképesztően magas a túljelentkezés: még úgy is nehezen lenne esélyem, hogy minden képesítésem meglenne hozzá.

A fiatal lánynak jó pár barátja az Egyesült Államokban tanul egyetemen, mert a szülei elengedték őket. Amal édesapja azonban nem ilyen engedékeny. „Sokáig teljes tagadásban éltem az életemet illetően. Meggyőződésem volt, hogy a döntéseket én hozom, ám ma már tudom, hogy ez nem így volt. Ha arra gondolok, hogy közel 30 évesen még mindig az apám dönt az életemet érintő legfontosabb kérdésekről, csak tompa ürességet érzek és tehetetlenséget.”

Amal ugyanis nem hozza szóba a dolgot. Nem meri. „Nem tudom, hogy reagálna arra apám, ha ellentmondanék neki. Lehet, hogy még a rendőrséget is bevonná, de legenyhébb esetben is kitagadna a családból. Annak, hogy nem szegülök szembe az akaratával, nem csak anyagi okai vannak: szeretem és tisztelem őt, annak ellenére, ahogy viselkedik.”

Amal azt mondja, már nem tudja eldönteni, hogy a kísérőrendszer, vagy az édesapja iránti tisztelet az, ami távol tartja attól, hogy önálló életbe kezdjen.

Néha azt kívánom, bárcsak dönthetnék az életemről anélkül, hogy arról előtte meg kellene kérdeznem az apámat is. De az esetek többségében inkább hallgatok, és vigyázok a családi békére még úgy is, hogy tudom, hogy a végén én fizetem meg majd a hallgatásom árát.