A takaros szobától a mínusz tíz fokig: a hajléktalanság arcai

Budapesten is egészen túlvilági látvány, ahogy a hajléktalanok élhető, lakható, itt-ott egyenesen takaros kunyhókat, szobákat, lakásokat kanyarítanak limlomokból, elhagyatott épületekben, ellenőrizetlen erdős részeken. Ők a dolgos réteg: mindenki dolgozik, a többségnek fix, legalább minimálbérnyi bevétele van, ám egy rendes albérlet még így is elérhetetlen álom: marad az erdő. Ott jártunk, körbefotóztuk.

Akkor most megmutatjuk, mi a helyzet vidéken – mondta a Magyar Vöröskereszt, és meghívott Zalaegerszegre, amely hiába kisebb, szegényebb (és a médiában szinte láthatatlan, szegénységtémában mindenképp) hely, mint Budapest, nagyjából annyi kilátástalan helyzetben élő ügyfélen – így hívják a velük kapcsolatban álló hajléktalanokat – kellene segíteni, mint a fővárosban. Ez körülbelül száz főt jelent; egy részük szállón él, egy részük azonban az elhagyatott épületekben, náluk a segítségadás most azt jelenti, hogy ellenőrizni kell, nem fagytak-e meg.

Végigmentünk hát a lépcsőfokokon felülről lefele: az átmeneti szállóból indultunk, megnéztük, hol lehet túlélni, ha nem az utóbbiban, és megkerestük az elhagyatott épületeket, ahol már a legkeményebb arcok is képtelenek voltak megmaradni. Apokalipszis utáni állapotokat találtunk.

Közösségi tér a Hajléktalanok Átmeneti Gondozási Központjában, egy külvárosi gyárépület mellett. Van, aki itt él, van, aki csak beugrott.

Fotók: Neményi Márton

Tétlenség a központban: ha épp nincs munka, mindenki úgy üti el az időt, ahogy tudja. Magától senki nem megy ki.

Tévé, darts, műbőr garnitúra a pihenőben.

Három tekintet az előtérben. Van, aki ügyet intéz, van, aki itt él, és akad, aki a mosdatásra vár.

Fürdeni csak szakemberrel lehet, aki egészségügyi ellátást is végez: fertőtlenít, sebet kötöz.

Az emelet a legjobb hely: kétfős, fizetős szobák a havi bevétel egy csekély részéből. A néni szülinapos, most lett hetven; egy ritka genetikai rendellenességnek hála egy húszassal fiatalabbnak néz ki.

Meglepően ritka a csajos poszter a férfiodúkban; van, aki klasszikus magyar festészettel díszít.

Egészen minőségi suftnitetkó, amit munkába menet előtt villant az ügyfél.

Csak a családi fotók alapján senki sem gondolná, hogy a Központban élnek.

Akik nem jutnak be a szállóra, azok például ebben az elhagyatott garázssorban húzzák meg magukat Zalaegerszeg külvárosában.

Egy bakancsért cserébe fotózhatunk. Megígérjük.

Az ételt a Vörökereszt hozza, a cigit, a kávét és a motivációs miniplakátot megoldják.

Hosszú az út a garázstól az autóútig, de nincs mese, ott a kocsi, benne a teáskanna.

Az autóban órákig meleg a csapolt tea, a flakonban egy perc alatt kihűl, sietni kell vissza.

Nem találunk otthon senkit, de van egy tippünk, hogy férfiszobában vagyunk.

Népszerű lakhatási opció egy elhagyatott hotel lépcsőháza. Sokáig itt sem lehet megmaradni.

Hatalmas komplexum az évek óta üresen álló ruhagyár. Milliárdokat ér a telek, nem kell senkinek. Mivel szinte minden ablakot betörtek már, itt élni ebben az időben lehetetlen. Pityputy, a veterán fedél nélküli is azt mutatja, honnan kellett kiköltöznie.

Itt nemrég még élt valaki. Aztán jöttek a vandálok.

A ruhagyár jelenleg többszintes street art galéria.

Tönkretették a szépen összerakott, takaros kis hajléktalanlakásokat is.

A hideg gyilkos, de a hó segít: sok hajléktalant a nyomok alapján találunk meg a meleg teával. Aki itt jár, az jó eséllyel ügyfél, tehát nem megyünk lukra.

Sokan a hegyen – értsd: a szőlősben – húzzák meg magukat. Van, aki feltöri a sufnikat, ám akad, akinek saját sufnija van. 

Nem vonatra várnak: sokan a pályaudvaron húzzák ki. Ha jól viselkednek, nem hajtják el őket.