nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
Én bizony a szerencse gyermeke vagyok, hiszen falun nőhettem fel

Én bizony a szerencse gyermeke vagyok, hiszen falun nőhettem fel

Ha a szerencse gyermeke vagy, a gólya egy olyan hely koordinátáit kapja meg, mint az én szülőfalum, Fertőszentmiklós, hogy egy olyan gyerekkorod lehessen, ami bármelyik mesekönyvbe beleférne.
czv
czv
f Ajánlom

A Jóisten tudta jól, nem szabad engem városba küldenie, nem való az nekem, helyette kaptam kicsi házakat, kedves utcákat, gazdagon termő földeket, színes parkokat, virágos réteket, kajla állatokat, kedves patakot, friss levegőt, végtelen biztonságot és ismerős arcokat. Én bizony a szerencse gyermeke vagyok, hiszen falun nőhettem fel. Persze,

gyermekként mit sem sejtettem az ajándék nagyságáról, csak élveztem és tobzódtam abban, amit a falu adott nekem, hogy aztán felnőttként, a hetedik kerület legszéléről, visszasírjam az egészet.  

A főváros egyik napról a másikra lett az albérletem, amikor felvételt nyertem egy budapesti egyetemre. Bár a baljós előérzet mindennél erősebben tekerte a gyomromat, természetes izgalomnak tudtam be az egészet, és próbáltam optimistán hozzáállni újdonsült életemhez. Mind a mai napig emlékszem, amikor először kiléptem a kollégium ajtaján, földbe gyökerezett a lábam, és úgy néztem az elém táruló képet, mint egy mozit: tömött sorokban pöfögtek az autók, kedvetlen arcú emberek tülekedtek a zebrán, részeg hajléktalan hugyozott a fal tövébe; váratlan dudaszó, tüdőt maró szmog, kutyaszar a lábam előtt, pórázra vert ebek és a rozsdás villamos sokkoló látványával köszöntött első napomon a város.

Nincsenek rá szavak, mi zajlik le ilyenkor egy hozzám hasonló ember lelkében, aki egész életét falun, a természetben töltötte, és a városról leginkább Sopron, a határszéli ékszerdoboz jutott eszébe. Budapest ezzel szemben felért egy purgatóriummal, ahol évekig egyetlen gondolat jelentett kapaszkodót: csak öt napot kell itt kibírnom, és mehetek haza a biztonságba, oda, 

  • ahol elszédülök a levegő tisztaságától,
  • ahol madárfészek csücsül az ablakomban,
  • ahol nemcsak a szomszédaimat ismerem, de a hentest, a postást, a pénztárost, a kukást és a péket is, 
  • ahol fák szegélyezik az utcákat, 
  • ahol kövér Csókolom!-mal köszönök minden második embernek,
  • ahol nem a közösségi térben, hanem az utcán beszélgetnek az emberek,
  • ahol kert adja a paradicsomot, és fa a fügét,
  • ahol póráz helyett árokpartot kap a Buksi,
  • ahol tablet helyett mászókán játszanak a gyerekek,
  • ahol még csendesek és békések az éjszakák…

Ezzel szemben Budapest olyan volt nekem, mint valami balkáni sorozat, ami soha nem ért véget. Hiába kerestem benne a szépet, a jót, hiába lettek új barátaim, hiába lehetett részem elképesztő élményekben, csapdában éreztem magam, mert sehogy nem sikerült megszoknom azt a felfokozott, stresszes és lehengerlő életet, amit a főváros kínált. Nagyítóval sem találtam a kedvességet, az odafigyelést, a csöppnyi tiszteletet, ami ezt a szűkös együttélést megkönnyíthetné; de a zabolátlan természet és a friss levegő is sok átszállásnyira volt tőlem. 

Ma már persze tudom, nemcsak a város, de a felnőtté válás ellen is hadakoztam, nem akartam megérteni, ha újra egy színes kifestőben szeretnék élni, azt meg kell teremtenem magamnak; ehhez pedig nem ártana kilépni gyerekkorom mesés színfalai közül. A felnőtté válás aztán elhozta ezt is: az első nap óta több mint tizenhét év telt el, én persze itt maradtam, a boldogulás lehetőségébe kapaszkodtam, és bár Budapesttel békét kötöttem, szülőfalumról leválni soha nem tudtam.

Mind a mai napig sóvárgok a vidék után, ahol minden picit lassabb, tisztább és emberibb, és elfogadtam végre, aki falusi lelket kapott, soha nem tud úgy igazán szerelembe esni a várossal.

Megosztás Facebookon