nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
Biciklit Valentin-napra? Így lettem igazi bringafanatikus

Biciklit Valentin-napra? Így lettem igazi bringafanatikus

Így Valentin-nap tájékán nem nehéz szentimentális hangulatba kerülni. Ha akarjuk, ha nem, már sok évvel ezelőtt begyűrűzött hazánkba is a szokás, miszerint február 14-én habcsók ízű piros mázzal vonnak be mindent: piroslanak a virágosok, a kisboltok és a nagyáruházak. Már lassan nagyobb a felhajtás, mint karácsonykor.
Barna Fanni
f Ajánlom

A közösségi média tele lesz lánykéréses videókkal, de ha erre nem is, arra biztos alkalmas ez a nap, hogy bár nem ünnepeljük, ha mégsem kapunk semmit, akkor jól megsértődhessünk. Baromság, de ilyenek vagyunk, és manapság ez nem csak a nőkre igaz.

Mi azért Norbival kicsit máshogy kezeljük a dolgot, valamivel mindig meglepjük egymást, de csak jelképesen. Viszont néhány évvel ezelőtt, azon a bizonyos napon minden megváltozott. És nem! Nem az jön, amire gondolsz. Kaptam egy bordó biciklit, ha nem is konkrétan Valentin-napra, de aznap. Ott állt a kertben szépen letisztogatva, és arra várt, hogy annyi év kihagyás után beleszeressek megint.

Mondanom sem kell, sikerült. Korábban tiltakoztam ellene, kiskoromban mindig erőltették, hogy a rám általában jellemző súlyfeleslegtől játékos formában megszabaduljak, de ezzel nem szerettem bele a két kerék adta szabadságba. Legalábbis volt egy lázadó korszakom, amikor ágáltam ellene, holott korábban a Balatonon töltött nyarak egyet jelentettek a kerekezéssel.

Tehát attól a naptól kezdve, hogy megkaptam a „felnőtt biciklim”, nem lehetett levakarni a nyeregről. Mindegy volt, hogy február van, és jéghideg. Szokták mondani, hogy nincs rossz idő, csak rosszul felöltözött biciklis. Mondjuk, ez igaz. Legalábbis engem innentől fogva nem érdekelt semmi, csak az, hogy mehessek, hogy saját rekordot dönthessek az újdonsült paripámmal.

Szerencsére ebben a biciklis szerelemben igazán egymásra találtunk Norbival, olyannyira, hogy már a hétvégi tekerések sem elégítettek ki, több kellett. Az egyre tavasziasodó idő tökéletes volt arra, hogy két keréken menjek munkába is. Napi tizenkét kilométer oda és vissza, tizenkét óra meló után is – egy idő után tényleg simán ment.

Nem akarom megjátszani magam, eleinte a lelkesedésem jóval nagyobb volt, mint az állóképességem. De nem érdekelt, és a rám egyébként is jellemző makacssággal túlléptem a korlátaimon. Elhatároztam magam, beleestem az egészbe. Élveztem, amikor esett az eső, volt benne kaland, katasztrófahangulat, és nekem ez kellett. Buzgott bennem az adrenalin, akárhányszor lehetőségem volt tekerni.

Általában a hétvégi biciklizéseinkhez mindig kitűztünk egy célt, néha csak egy fagyit akartunk elnyalni, de egyszerűen harminc kilométer alatt nem ment. Nem volt értelme elindulni. Bejártuk Budapestet, a Budapest környéki helyeket, a Velencei-tavat, a Balatont… Letöltöttünk és kiolvastunk minden lehetséges dolgot, ami ahhoz kellett, hogy minél tudatosabb bringások legyünk.

De még több és több kellett, kaland. Úgyhogy megbeszéltük, hogy két nap alatt körbebiciklizzük a Balatont. A szállással nem foglalkoztunk, egyértelmű volt, hogy valami lesz, amúgy meg nyár volt, a buszmegálló sem tűnt olyan rossz opciónak. Legalábbis az újdonsült hippi életünkben. Tudjátok, milyen baromi jó kis fedett megállók vannak vidéken!? Komolyan, nyári laknak elmegy.

Tehát a 212 km-ből nagyjából százat megtettünk az első nap. Mindehhez kivételesen egy szösszenetet nem olvastunk el a neten, ad hoc jött a dolog. És ne gondoljátok, hogy új generációs kerékpárokkal nyomultunk. Dehogy is, pimp my bike típusok vagyunk, ha oldschool, annál jobb. Alig volt nálunk szerszám, ha javítani kéne. Ja, meg a hozzáértésnek is híján voltunk, legalábbis akkoriban. De ha esetleg eddig nem mondtam volna, egy cseppet sem zavartak minket az ilyen részletek.

A tó körül általában egész jól kialakított bringaút van, a jól kivitelezettel már lehet vitatkozni, de mindenesetre van kijelölt út. Ezt pedig lépten-nyomon kis kerékpáros-pihenőhelyek, néhol csöves kocsmák tarkítják. A tikkasztó hőségben márpedig gyorsan párolog a fröccs az ember szervezetéből, úgyhogy ez mindig jól jött. Ellenben két pihenőhely között nagyon kevés kút volt, úgyhogy az ivóvíz a nyári hőségben aranyszámba ment.

Ha nem mondtam volna, az egészet egy hátizsákkal tettük meg. Keszthely környékén ért minket a sötétség, mi pedig nem találtunk szabad helyet sem kempingben, sem máshol. Egy idősebb nőt kérdeztünk meg, hol tudnánk megszállni. Mire ő, kisebb hezitálás után mondta, hogy szívesen elszállásol minket aznap éjszakára.

Mondjuk, hogy ilyen egyszer van egy életben, aznap este házi koszt, reggel kávé várt. A biciklik éjszaka garázsban parkoltak. Nem is lehetett volna tökéletesebb. Persze volt némi félelmünk, hogy másnap meglesznek-e, még akkor is, ha inkább csak eszmei értékük van, mint anyagi, hiszen nekünk ez van, és pont.

 

Na de a másnap. Tény, a nyereg nem kényelmes rekamié, szóval, hogy mire figyeljetek, ha belevágtok egy ilyen túrába, arra máskor térnék ki. Egyébként a visszaút ebből fakadóan kicsit nyögvenyelős volt. Csak azért hoztuk a szintidőt, hogy minél hamarabb leszállhassunk akkorra már kényelmetlenné váló ülőhelyünkről.

Persze igaz, ami igaz, hogy az út a lényeg, nem a cél. Nem túlesni akartunk a dolgon, vagy elmondani, hogy megcsináltuk, hanem élvezni minden egyes kilométerét. Meztelenül fürdeni imitt-amott a nyaralóházak közé lopakodó Balatonban, váratlan ismerősökkel pacsizni az út alatt, beleharapni, na meg belekortyolni a legjobb helyi finomságokba. Mindeközben pedig megismerni egymás kalandmámorította énjét. Mi a szerelem, ha nem ez, február 14-én innen és túl.

Megosztás Facebookon