nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
Barátság, ami 60 000-et ér

Barátság, ami 60 000-et ér

Lakva ismerszik meg az ember! – tartja a mondás, amit én kiegészítenék a pénzkölcsönnel, mert a „csak péntekig kellene” gyorssegély visszafizetésének sebessége (egyáltalán, a visszafizetése) is tanulságos élethelyzet. 
czv
czv
f Ajánlom

Ami az anyagiakat illeti, sokáig nem volt fontos számomra a pénz; ha volt, carpe diem jeligére, bőkezűen bántam vele; ha pedig nem volt, addig güriztem, míg lett annyi, hogy a felszínen maradjak. A pénzhez való viszonyom a devizahitelem igénylésének napján alakult át gyökeresen: az adós pozíciójában hirtelen súlyuk lett a számjegyeknek, az elvégzett munkának, a napidíjnak, a tej árának, de még a havi BKV bérletnek is. Hirtelen benőtt a fejem lágya, és gyomortájékra örökre beköltözött a szorongás, amit a futamidő hossza okoz. 

Ezek után talán érthető, hogy a péntek esti bulikban már nem én akarok az lenni, aki utoljára fizet (ráfizet), mert a végén mindig becsúszik két korsó sör meg egy kóla, amiről valaki (soha nem derül ki, hogy ki) „megfeledkezett”. Már nem akarok senkinek ingyen fordítani („csak pár sor az egész”), nem akarok ingyen autókázni („tudnál kocsival jönni?”); nem akarok néhány kedves szóért túlórázni; és malacpersely sem akarok lenni, akitől nyugodt szívvel lehet egy-két ezrest kölcsönkérni – a visszafizetésről pedig megfeledkezni. 

Persze pontosan tudom, magamnak köszönhetem a balek státuszt, mégis mélységesen sért, amikor tudom és felismerem, hogy  a másik fejében még csak meg sem fogalmazódik a gondolat, hogy kérésének rám nézve anyagi vonzata van. Balekságom i-jére egy 60.000-es kölcsön tette fel a pontot, amit egy barátom vésett mélyen a lelkembe. Egyik este azzal hívott fel, hogy nem szokott ilyet tenni, kellemetlenül érzi magát, de segítségre van szüksége, nem tudja máshogy megoldani, és szeretne kölcsönkérni tőlem 60.000 forintot – péntekig. Hétfőt írtunk ekkor.

Teréz anyu persze egyből utalt, hogy aztán péntek éjszaka kellemetlenül érezhesse magát, amikor ráeszmél, hogy a péntekig adott kölcsönt nem kapta vissza – de még csak egy üzenet se jött, hogy Bocs, csúszok a pénzzel! Nem jött a hívás hétfőn sem, kedden sem, sőt válasz sem, ismerősöm még a hívásaimra sem reagált. Fogta magát, és egyszerűen eltűnt. Teltek a napok, a hetek, amikor felfogtam: búcsút inthetek a pénzemnek.

Sokat törtem a fejem, miért történik mindez velem, és sokat gondolkodtam azon is, ismerősöm vajon hogyan gondol erre a tranzakcióra. Próbáltam a helyébe képzelni magam, megérteni őt – ám a végére annyira felhúztam magam, hogy fejembe vettem, kerül, amibe kerül, én ezt a pénzt visszaszerzem – ellenkező esetben egy újabb tüskével gyarapítom a gyűjteményem. 

A létező legegyszerűbb eszközhöz folyamodtam: minden áldott nap küldtem neki 2 darab sms-t és 2 darab e-mailt, amiben a pénzem felől érdeklődöm kedvesen, de a legjobb barátain keresztül is üzentem neki, hogy várom vissza a tőkét. Ismerősöm másfél hónapig bírta a kellemetlen ostromot, amikor végre befutott a banki sms arról, hogy a 60.000 újra a számlámon csücsül. Se köszönöm, se bocsánat, semmi, csak egy személytelen átutalás, mintha az én hibám lett volna ez a pénzügyi dráma. Persze jóérzéssel töltött el, hogy sikerült visszaszereznem a pénzt, ugyanakkor émelyegtem a gondolattól, hogy egy barátnak hitt ember szemében 60.000-et sem érek. Mi ez, ha nem tanulópénz? 

Megosztás Facebookon