nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
Minden családba kell egy tapló rokon!

Minden családba kell egy tapló rokon!

Úgy tartják, ha egy hónapon át mindennap képes vagy megtenni valamit, az a szokásoddá válik. Ha ez tényleg így van, úgy harminc nap múlva egy jobb ember lesz belőlem. A Hősök Tere „Nyiss mások felé!” kihívásom újabb fejezeteit hoztam el.
Czvitkovits Judit
Czvitkovits Judit
f Ajánlom

A kihívásom 30 napja – olvass bele a korábbi részekbe!

  • A középső ujj helyett többet ér a mosoly! – Tovább>>>
  • Kedvesség, a boszorkányok ellenszere – Tovább>>>
  • Így szerettem meg Ábelt, a csúnyácska kisfiút – Tovább>>>

December 11. – A tapló rokon

Tudom, a „tapló” csúnya szó, de tágas rokonságom egyik meghatározó alakjára egyszerűen nem találok jobbat. A hetvenhét éves Ottó (a valóságban persze nem így hívják) a zsémbes alak tankönyvi példája, akinek száján – bármikor nyitja ki – mindig valami negatív előjelű mondat csúszik ki. Kötekedik, beszól, zavarba hoz, kérdőre von, leteremt, támad, csak hogy mindig az övé legyen az utolsó szó. Nem véletlen, hogy két feleséget kergetett már az őrületbe, gyermekei pedig nem beszélnek vele. Környezete számára komoly kihívás a férfi, mert a jó szó, a kedvesség, a normális hangnem nem segítenek. Az ember vagy alaposan összeveszik vele, vagy robotüzemmódra kapcsol, és mindenben igazat ad neki – a béke kedvéért persze. Pár napja is ez történt, amikor összeültek a rokonok, hogy a szeretet ünnepén koccintsanak egyet. Ottó nem bírt kibújni a bőréből, egy jól célzott mondattal a lelkembe gázolt, és öntelt mimikával a reakcióm várta. Amire nem számított, hogy ezúttal is átláttam rajta, odaszökkentem mellé, és hosszan, nagyon hosszan szorosan öleltem, és jó hangosan az értésére adtam, bármennyire is bántani akar, én örökké szeretni fogom. Mondanom sem kell, kettőnk közül ezúttal nem én fagytam le. 

December 12. – Az úriember ellenőr

Ha a BKV-ellenőrt látok, mindig arra kell gondolnom, hogy ennél rosszabb szakma a világon nincs: naphosszat agresszív, bunkó, kötekedő emberekkel viaskodni, büntetést kiszabni, és gyakran huzatban, esőben, hidegben, ócska járművek fedélzetén dolgozni pokoli. Ennek a munkának örömteli része aligha akad. Ezek után nem meglepő, ha a legtöbb ellenőr nemcsak kedvetlen, fáradt, de reményvesztett is, mert ebből a munkakörből kilépni, előbbre lépni nem mindenki tud. Pár napja azonban már kicsit árnyaltabban gondolom a dolgot, a 4-es metró aluljárójában ugyanis belefutottam a főváros leggálánsabb ellenőrébe, aki nemcsak kedves volt, de vidám és vicces is. Arca és alakja olyan volt, mint egy tanár bácsié, aki fél életét a tábla előtt, háta mögött összekulcsolt kezekkel töltötte. Biztos vagyok benne, ő sem ellenőrnek készült, de talán örül, hogy van munkája, és még az embereket is szereti. Mindenesetre a magas, ősz hajú úr, mintha csak az Operában lettem volna, finom derékhajlás kíséretében megmutatta nekem a helyes kijáratot, megdicsérte ocelotmintás kabátomat, és szép napot kívánt. Viselkedését döbbent arccal fogadtam, és csak annyit bírtam kinyögni, hogy kedvessége ebben a fővárosi temetőben felér egy angyali jelenéssel. 

Csatlakozz te is a Hősök Tere kezdeményezéséhez! Kattints ide a részletekért!

December 13. – Kegyes hazugság

Mit tehet az ember, amikor egy kávézóan egy kedves, idős néni lép oda hozzá, és arra kéri, hogy nézze meg a falra kifüggesztett festményeit? Hát persze, hogy igent mond, és kedvesen, érdeklődve, lelkesen megy oda a képek elé, mert tudja, ezzel örömet szerez a pöttöm néninek. És mit tesz, amikor kiderül, hogy a képek hátborzongatóan furcsák? Hát persze, hogy hazudik, hogy örömöt szerezzen a pöttöm néninek. És bár hazudni bűn, örülök, hogy emberek egész sora vállalta ugyanezt, hogy a világ legnagyobb boldogságát okozzák egy nagymamának, aki, remélem, soha nem tudja meg tehetségéről az igazságot.

Megosztás Facebookon