Őszinte vallomás a lánytól, aki mindig utolsó pillanatra hagyja a karácsonyi ajándékvásárlást

Persze, azért beismerem, mikor az egész ajándékvásárlási láznak vége, és már otthon üldögélek a szőnyegen, a szeretteimnek begyűjtött kincsekkel körbevéve, mindig, de tényleg mindig megfogadom, hogy innentől kezdve, történjen bármi, időben el fogom kezdeni a készülődést, és már november végére minden ajándékot beszerzek.

Aztán eltelik pár hónap, halványulnak az utolsó pillanatos vásárlás okozta stressz fájó emlékképei, majd elérkezik a szeptember is, mikor lelkiismeretes sógornőm rám küldi az első üzenetet arról, hogy hamarosan itt a karácsony, kezdjünk el gondolkodni a közös ajándékokon. Na, pontosan ez az a pillanat, mikor elhatározom, hogy fogadalom ide vagy oda, december elsejéig még gondolatban se vagyok hajlandó a karácsonnyal foglalkozni.

Nem azért, mert bármi bajom lenne az időben elkezdett készülődéssel, vagy mert fáznék az ajándékvásárlástól úgy általában. Nem. Csak én azok közé tartozom, akiknek valamiért az ünnepi készülődéshez hozzátartozik a korai sötétedés, a karácsonyi fénybe öltöztetett utcák, a dolgukra siető emberek, a forralt bor és a mézeskalács illata. Az otthoni listagyártás, mikor egy meleg teát szürcsölve kitalálom a decemberi menetrendet, kinek, mikor és mit szerzek be, miközben azzal doppingolom magam, hogy elképzelem a szeretteim örömtől ragyogó arcát.

És ha ez még önmagában nem lenne elég, ott van még az is, hogy alapvetően rémesen nehezemre esik várni. Emlékszem, gyerekkoromtól kezdve probléma ez. Az egy dolog volt, hogy kicsiként már hetekkel karácsony előtt kutatni kezdtem a nekem szánt ajándékokat, a tudattól pedig, hogy jó esetben még hosszú heteket kell várnom arra, hogy kiderüljön, sikerült-e örömet szerezni az akkor még az esetek többségében saját készítésű meglepetésemmel, meg tudtam volna bolondulni.

Öcsémnek épp ezért rendszeresen meg is mutattam a zoknis fiók hátuljában lapuló kincseket – igen, az övét is –, de csak azután, hogy a lelkére csomóztam, hogy semmiképp se szólhatja el magát, és a fa alatt őszintén meglepődik. Ez egyébként azóta is afféle kis rituálé nálunk: a mai napig ő az, aki először látja és véleményezi a szülőknek vásárolt ajándékaimat. És fordítva.

Azzal, hogy az utolsó pillanatra hagyom az ajándékok beszerzését, a gyötrő várakozást például máris sikerül kiiktatnom. De van még egy nem várt mellékhatása ennek az utolsó napos nagy rohanásnak, és talán ez az, ami miatt nehezemre esik megválni ettől az amúgy idegesítő és rossz szokástól. Számomra a karácsony a csönd, a béke és a csupa nagybetűs nyugalom időszaka, amikor érzésem szerint minden és mindenki lelassul végre egy rövid időre, és ezt annál jobban tudom élvezni és értékelni, minél nagyobb a kontraszt az azt megelőző időszakhoz képest.

Már most alig várom, hogy erre a néhány napra még a Föld forgása is megálljon egy kicsit.