Kérlek, hidd el, hogy fontos vagy, különben nagy bajt csinálsz!

Az ilyesfajta gondolatoknak kell gátat szabni:

Lesznek ott elegen nélkülem is

Még a nyáron a tágabb baráti társaságunk hétvégi kiruccanását szerveztem. Mindent közösen fixáltunk le, helyszín, dátum stb. Aztán elintéztem a szállásfoglalást meg az ehhez hasonló dolgokat. Indulás előtti nap írtam egy e-mailt, arról érdeklődve, hogy ki jön vonattal és ki kocsival. Tízből négy olyan válaszüzenetet kaptam, hogy „én most sajnos nem fogok tudni menni, mert…” Eléggé lehangoló és meglepő volt számomra, hogy vajon miért nem szóltak maguktól, hiszen tudták, hogy minden le van szervezve, és például a szállás szempontjából elég fontos a létszám. Azt az egy magyarázatot találtam, hogy kínosnak találták, hogy mégsem jönnek, és teljesen paradox módon abban reménykedtek, hogy ha nem szólnak, talán fel sem tűnik, mert ők úgysem olyan fontosak, lesznek ott elegen nélkülük is.

Fotó: thinkstock

Én úgysem számítok

Persze nem tudhatom, hogy igazam volt-e, de rájöttem, hogy volt olyan időszak, amikor ez a fajta gondolkodásmód tőlem sem állt távol. Sokszor volt például olyan, hogy hívtak bulizni vagy születésnapot ünnepelni, de valahogy valamilyen akadály mindig gördült elém. Éppen fáradt voltam, fájt a fejem…, nem mentem el, lemondtam. „Nem én vagyok a világ legtársaságibb embere, nem fogok én ott hiányozni senkinek” – gondoltam, és különben sem vagyok én olyan fontos, hogy számítana, hogy ott vagyok-e – tettem még hozzá. Nagyot tévedtem, hiszen akik meghívtak, azok nyilván szerették volna, ha ott vagyok, különben egyszerűen nem hívtak volna. Ezenkívül még valakinek fontos lett volna, hogy éljek ezekkel a meghívásokkal, saját magamnak, hogy megtapasztaljam, számít-e, ha ott vagyok. Ehelyett inkább otthon ültem, a saját kis zárt világomban.

Így, hogy nem mentem el, maradt bennem ezekkel az eseményekkel kapcsolatban egy rossz érzés, és a többiekben is, legalábbis annyira biztosan, hogy egy idő után nem hívtak. Minek? Ha úgysem megyek… Ebből meg ugye újra leszűrhettem azt a következtetést, hogy én nem vagyok fontos, hiszen nem hívnak sehova… Ördögi kör ez, és akkor még nem beszéltünk a másik oldalról, hogy mondjuk az a barát, akinek nem mentem el a születésnapjára, gondolhatta úgy, hogy ez azért történt, mert ő nem elég fontos nekem… Így nemcsak magamnak okozok rosszat, hanem másnak is, másra is kivetítem a saját önkorlátozó gondolatomat.

Az úgysem elég, amit én tudok adni

És van ennek még sokkal magasabb szintje is. Általában abból adódik a probléma, hogy azt gondoljuk, valamilyennek kéne lennünk, a maximumot akarjuk nyújtani, amit valami elképesztő magasra helyezünk, és el hisszük, hogy azt kéne teljesíteni, különben nem leszünk elég jók, elég fontosak, és inkább jobb is, ha nem próbálkozunk semmivel. Ez nagyon veszélyes.

Például szülőként is hajlamosak lehetünk azt hinni, nem elég, amit nyújtani tudunk. „Ott van az anyja, ő olyan jól megtalálja vele a közös hangot, én nem tudom, hogy kell, és az úgysem lehet fontos, amit én adni tudnék neki, ezért felesleges, hogy több időt töltsünk együtt, vagy hogy beszélgetni próbáljak a gyerekemmel” – gondolhatja az apa. Vagy: „Én sosem leszek olyan jó anya, mint az anyukám volt, nem akarom, hogy hiányt szenvedjen, legyen csak többet a nagyival” – vélekedhet egy anya. A gyerek viszont mindebből csak azt érzi, hogy szeretne (többet) a szüleivel lenni, de ők valamiért nincsenek ott. Hogy miért?  „Biztos azért, mert én nem vagyok elég jó nekik” – gondolhatja. Így pedig generációról generációra öröklődik a minta.

Hogy mit lehet tenni? Mi lenne, ha elfogadnánk, hogy nincs, nem létezik tökéletes ember, tökéletes szülő, tökéletes barát? Hogyha elfogadnánk, hogy azt tudjuk adni a másiknak, amink van, és ezzel igenis sokat adunk neki? Ha el mernénk hinni, hogy ahogy mások fontosak nekünk, úgy mi is fontosak vagyunk másoknak? Talán több mélyebb emberi kapcsolat és nagyobb harmónia születhetne így.

Ha magadért nem megy, tedd meg a haverért, akinek elígérkeztél, a barátért, aki veled ünnepelné meg a születésnapját, vagy a gyerekedért, aki pont olyan szülőre vágyik, amilyen te vagy! Hidd el, hogy fontos vagy!