„Ugye te nem tegezed a szüleimet?”

32 éves vagyok, egy olyan generáció tagja, akik nemhogy a szüleiket, de sokszor még a nagyszüleiket se magázták. Talán pont emiatt mindig elképedéssel hallgattam azokat a családi sztorikat, amelyekből az derült ki, hogy szüleim velem ellentétben magázódtak a szüleikkel/nagyszüleikkel. Emlékszem, magamban ilyenkor mindig azt próbálgattam, nekem menne-e, és hogy hangzana, ha most hirtelen, egyik pillanatról a másikra magáznom kellene a szüleimet, de mindig annyira furcsának és idegennek tűnt a dolog, hogy a végén inkább csak hálát adtam a sorsnak, hogy megkímélt ettől.

Az általános iskolában és a gimiben magától értetődő volt, hogy a tanárainkat magázzuk. Az elkényelmesedés, egész pontosan az az időszak, mikortól a magázódás gyakorlatilag kikopott a szókészletemből, az egyetemen kezdődött. Itt már jó néhány oktatóm ragaszkodott hozzá, sőt, el is várta, hogy tegezzük, aztán munkába álltam egy multinál, ahol céges szabály volt, hogy mindenki mindenkit tegez, beosztástól és kortól függetlenül.

Mire először találkoztam párom szüleivel, már jó pár éve dolgoztam itt, és addigra magától értetődő volt számomra, hogy mindenkivel tegeződöm. Velük is. Ez persze nem mentség, mondjuk, meg is kérdezhettem volna a páromat arról, náluk mi a szokás. De nem tettem, így az ebéd után derült égből villámcsapásként ért a hír, hogy udvariatlan voltam. Ráadásul nem is kicsit. Emlékszem, ezek után nem győztem várni a következő alkalmat, hogy bebizonyíthassam nekik; megtanultam a leckét, és még olyan esetekben is „tetszikeltem” őket, amikor nem is kellett volna.

Mikor később otthon is elmeséltem a történetet, komoly vita kerekedett ebből a tegeződés-magázódás dologból. Anyukám ugyanis rajong a tegeződésért, szerinte sokkal közvetlenebb így bármilyen beszélgetés, és örül, ha nála sokkal fiatalabbak letegezik őt, mert mint mondja, ettől ő is fiatalabbnak érzi magát.

Apukám azonban nem ilyen megengedő. Szerinte túlzás, hogy ma már boldog-boldogtalan tegezi őt, azzal meg egyenesen ki lehet üldözni a világból, ha a boltban, a postán vagy ügyintézés közben „lesziázzák.”

Szerinte ez egyszerű tiszteletlenség.

A magam részéről, bár alapvetően továbbra is idegenkedem a magázódástól, és elképzelni sem tudom, hogy valakit/bárkit arra kérjek majd, hogy magázzon, azt elismerem, hogy bizonyos helyzetekben jó, hogy van. Már az sem zavar, hogy a párom szüleivel valószínűleg életünk végéig ebben a rendszerben kell kommunikálnunk, sőt! A furcsa és idegen az lenne, ha valamikor valamiért egyszer csak tegeződésre kellene váltanunk.