nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
„Amikor fél órán belül sokadszor üvöltötte le a fejem, visszaadtam a kocsikulcsot; azóta nem vezetek”

„Amikor fél órán belül sokadszor üvöltötte le a fejem, visszaadtam a kocsikulcsot; azóta nem vezetek”

10 év kihagyás után végre újra vezetek. Méghozzá úgy, hogy az anyósülésen a párom üldögél, aki láss csodát, nem ordítozik, nem caccog, nem sóhajtozik... Eszméletlen mázlim van.
NLCafé
f Ajánlom

Emlékszem, mikor sok évvel ezelőtt épp a rutinvizsgámra készülődtem, apukám teljesen magától ajánlotta fel, hogy segít begyakorolni a neccesebb feladatokat. Valamilyen furcsa okból, nekem nem a párhuzamos parkolás és a kézifékes indulás okozott gondot, hanem az egyesből elindulás. Úgy általában. Sose felejtem, hogy szegény apu az elején még igyekezett türtőztetni magát…

Igyekezett úgy csinálni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az autónk nagyjából békaügetésben halad percekig, míg végül szomorúan le nem fullad. A tizedik ilyen után se szólt semmit, csak kiszállt, elszívott egy cigit, aztán visszaült, és elmondta újra, nagyjából századszor, hogy mit kellene csinálnom. Láttam rajta, hogy szétveti az ideg, és pontosan tudtam, hogy más körülmények között, valószínűleg már ordítana. Nem tette, de éppen tehette volna is, a hatás valószínűleg ugyanaz lett volna: soha többet nem kértem arra, hogy üljön be mellém.

Hiába, vannak, akik a legjobb szándék ellenére is képtelenek arra, hogy megállják, hogy erőt vegyen rajtuk az egyébként – minden bizonnyal – mérhetetlen keserűség, frusztráció, idegesség, vagy ez a három együtt. Így van ezzel annak a baráti házaspárnak a férfi tagja is, akikkel a minap indultunk moziba.

Mindketten friss jogsisok, a moziba pedig egy kölcsönautóval érkeztek, ami tényleg sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint amit az utóbbi néhány hónapban megszoktak. Kinga ennek ellenére hősiesen magára vállalta a sofőr szerepét, Tamás pedig az anyósülésről navigálta barátnőjét az amúgy nem túlságosan hosszú úton.

Fotó: Thinkstock

Minden flottul ment, míg meg nem érkeztek a mélygarázsba, ahol néhány szerencsétlen véletlen (többek között a tolatóradar sem működött), pár kisebb kommunikációs hiba és egy kis bizonytalankodás után, Kinga végül nekitolatott a mögötte állónak. Szerencsére nem történt komoly kár, hacsak a lelküket ide nem számítjuk. Tamás ugyanis, akit egészen addig a nyugalom szobrának gondoltunk, a mozi előterében, lesütött szemmel bevallotta, hogy kiabált Kingával az eset után.

Amikor egy kicsivel később egy másik társaságban is előkerült a történet, konkrétan megdöbbentett, milyen sokan vannak azok, akik pont ilyen, vagy ehhez hasonló rossz élmény miatt döntöttek úgy, hogy végleg szögre akasztják a jogosítványukat. „Egész pontosan kétszer vezettem a pasim kocsiját, mielőtt úgy döntöttem volna, hogy ebből elegem van. Másodszor, a nagy izgalom miatt lefulladtam egy többsávos út középső sávjában, pont a villamossínen. Mire összekaptam magam, a lámpa piros lett, jött a villamos, mögöttem meg álltak. Az exem meg? Csapkodott, kiabált, mindent, amit csak el tudsz képzelni. Nem tűnt fel neki, hogy ezzel nemhogy nem segít, de még ront is a helyzeten” – Anita barátnőm azt mondja, azóta sem volt hajlandó sofőrként kocsiba ülni. Se sajátba, se ismerősébe.

És nem csak ő. Sok ismerős családban akad valaki, egy anyuka, nagynéni, vagy épp nagymama, aki azért nem vezet, mert a párja annak idején, mikor még kezdő sofőr volt, finoman szólva is türelmetlen volt vele. Pedig lássuk be, senki sem születik Niki Laudának. Valahol el kell kezdeni ezt is. Az viszont egyáltalán nem mindegy, mi zajlik az anyósülésen ilyenkor!

Hogy mennyire nem? Fél éve még elképzelni sem tudtam volna, hogy valaha komolyabb pánikroham nélkül ülök majd be a volán mögé. És ma? Már az sem okoz gondot, ha a párom nincs az autóban. Igaz, én nem megkönnyebbülést érzek ilyenkor…

Megosztás Facebookon