Figyelj, kellemetlen a szájszagod! – életem egyik legnehezebb mondata

Akinek volt már barátja, tudja, a barátság legalább annyira bonyolult és összetett műfaj, mint a párkapcsolat, egy szédítő hullámvasutazás, ahol a biztonsági övet a szeretet és az őszinteség tartja – ez utóbbira pedig nemcsak akkor van szükség, ha véleményt kell mondani a másik párjáról, felcsúszott kilókról és elbaltázott frizuráról, de bele kell állni olyan témákba is, amikhez az embernek semmi kedve. Pár napja pont egy ilyen beszélgetés kellős közepén találtam magam. 

Gábort 8 éve ismerem, gyógytornász, ő mentett meg a gerincsérvműtéttől. Hamar megtaláltuk a közös hangot, szoros barátság szövődött közöttünk. Nem lettünk egymás legjobb barátai, de heti rendszerességgel telefonozunk, havonta egyszer biztosan találkozunk, edzünk, vacsorázunk, átbeszélgetjük az estét – és kimondatlanul is tudjuk, bármikor számíthatunk egymásra.

Legutóbbi találkozásunk alkalmával is erre kellett gondolnom, amikor szorosan megöleltem Gábort – arcomat pedig újra megcsapta az a kellemetlen szájszag, amit a közös tornák alkalmával párszor már éreztem. Akkoriban nem nagyon foglalkoztam a dologgal, agyamban hanyagul elraktároztam, hogy igen, kellemetlen a buké, de amilyen gyorsan jött a felismerés, ugyanolyan gyorsan tovább is szállt. 

Kérdezd meg te is néha, én hogy vagyok! – levél a barátnőmhöz

A legutóbbi eset azonban más volt, irritáló kérdések kavarogtak a fejemben:

Úristen, mi van ha beteg?
Talán ezért nincs barátnője!
Biztos a páciensei is érzik ezt!
Vajon tud róla? 
Szólhatott már neki valaki?
Nekem kell megmondanom! Fordított esetben én is tudni akarnám! – és ez az önző gondolat volt az, ami végül rábírt arra, hogy őszinte legyek vele.

Vallomásomat nagyon messziről kezdtem, hosszú – és gyanítom, nem túl összeszedett – felvezetőt tartottam a barátságunkról, az őszinteségről, szeretetről, a nehéz témákról, majd kiböktem, hogy mondanom kell neki valami fontosat. Ezután még picit hebegtem-habogtam, aztán nagy nehezen a tudomására hoztam a dolgot. 

Nem túlzok, életem egyik legpokolibb mondata volt ez a parányi tőmondat, ám amennyire nehéz volt kibökni, annál nagyobb megkönnyebbülést hozott. Gábor, szegény, legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, de miután ezerszer elismételtem, hogy ki más mondja el, ha nem egy barát, idővel megnyugodott, és megköszönte az őszinteségemet. 

Kiderült, fogalma nem volt erről a körülményről, de már jó ideje tervezte, hogy kivizsgáltatja a gyomrát, mert régóta fáj neki. Mondanom sem kell, a vidám estét rendesen lelohasztotta a téma, Gábor ezek után alig merte kinyitni a száját, de aztán úgy köszöntünk el egymástól, hogy ünnepélyesen megfogadtuk: mindig, minden körülmények között elmondjuk a kellemetlen részleteket, akár büdösek, szőrösek, korpásak vagyunk. Mert hát ez is a barátság része!