nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
Kislányom! Nem vagy egy egyszerű eset! – egy lány megható megemlékezése elhunyt édesapjáról

Kislányom! Nem vagy egy egyszerű eset! – egy lány megható megemlékezése elhunyt édesapjáról

"Ez a megállapítás jó ideig állandó kísérője volt az életemnek. Se többel, se kevesebbel nem jellemzett soha, de azt hiszem, nem is kellett, ebben minden benne volt: valamennyi megpróbáltatása, csodálkozása, értetlensége. A családi archívumban akadnak is erre történetek." – Szendrei Ildikó most egy igazán kedves, személyes történettel emlékezik elhunyt édesapjáról.
Szendrei Ildikó
f Ajánlom

Körülbelül hároméves koromtól tudok emlékezni helyzetekre, ami előtte volt, azt maximum elhinni vagy elképzelni tudom. Már a születésem napján nevetség tárgyává vált miattam. Nem éppen átlagos testsúllyal születtem, így semmilyen ruha nem volt jó rám. Így kezdődött a mi közös életünk.

Apa-lánya kapcsolat: az első találkozás

Íme, az első atyai feladat: megfelelő méretű babaruhákat venni az arra alkalmas üzletben. Büszkén, emelt fővel lépett a boltban az eladókhoz, mondván, ma született a lánya, babaruhákat szeretne venni. Kérdésükre válaszolva, közölte a súlyom és a testhosszom, mire gyakorlatilag –mai szóval – körberöhögték. Továbbá érdeklődtek a délelőtti esetleges alkoholfogyasztása iránt, valamint, hogy biztos-e abban, hogy ma született a kislány, mert ők kizártnak tartják, hogy újszülött lenne. Megsértődhetett rájuk, mert nem onnan származtak az első ruháim…

Örök “paranoiája” volt, hogy én születésemtől kezdve hülyének néztem őt. Időt és energiát nem kímélve foglalkozott velem – miután hazaért a munkából – egy bizonyos cél érdekében. Beszélt, magyarázott, bohóckodott, egyszóval produkálta magát az általa hőn áhított első szóért, ami nyilván az “Apa” lesz , gondolta ő. “Mást nem mondhat!” – alapon.

Azt ugyan nem lehetett elmondani, hogy őszintén örültem volna ezeknek a produkcióinak, igaz másokét sem díjaztam túlságosan. Nem tudom, hogy mit gondoltam akkor, milyen volt a tekintetem, de apám váltig állította mindig, hogy hülyének néztem.

Amikor először megfogalmazódott benne ez a gondolat, kirohant anyámhoz a konyhába és szinte már suttogva így szólt: “Hülyének néz! A gyerek hülyének néz!” Anyám persze jól mulatott: “Már hogy nézne hülyének? Miért? Ugyan…” – és legyintett rá, egy ideig.

Ezután állítólag már ketten produkálták magukat, és beszéltek hozzám, de a reakció ugyanaz volt. “Látod? Látod, hogy néz rám? Amikor a katicát repítem felé… Látod?  Már fél órája brummogok és cammogok Misa medvével! És ez a reakció! Ez!” Anyám mosolygott is, nem is. Elbizonytalanodott.

Apám folytatta: “Ha játékokat mutogatok, összeráncolja a szemöldökét, kb. így: Ez vajon mit akar? Látod? Mint most! Ha szavakat ismételgetek, gúnyosan néz, ha pedig kérdezgetek tőle, egyszerűen hülyének néz. Ez egészen biztos!”

Persze anyám igyekezett megmagyarázni apámnak, hogy még nem lehetek ilyen fogalmakkal tisztában, szóval igazán ne aggódjon emiatt. Valószínű, hogy csak nem tetszik a műsora.

,,Kislányom! Nem vagy egy egyszerű eset!

Apám mindezen “megaláztatások” ellenére sem adta fel, minden nap küzdött az első szóért.

A mélypontra akkor került, amikor egyszer négykézláb mászva próbált szórakoztatni, én pedig egy ideig néztem, majd a fal felé fordultam, és eldőltem. Aznap állítólag már nem akart barátkozni, ő sem.

Az idő telt és eljött a nap, amikor is megszólaltam, egy ilyen délutáni “Legyen az első szavad: APA!” tréning közepén. Nem elhanyagolható információ, hogy vendégek voltak nálunk épp. Ám nem a várva várt “apa” hangzott el, de még csak nem is anya, mama vagy egyéb.

Apám ismételten valami fantasztikus bemutatót tartott, mikor is, megszólaltam: LAB-DA. A sarokban ott volt egy piros alapon, fehér pöttyös labda, ezt ő is érzékelte, de mivel csak ketten voltunk akkor a szobában, így ezt eltörölhető nyelvbotlásnak tartotta és megengedte, hogy újra próbálkozzam az első szavammal, ami egyértelműen: “Apa”. Csak elsőre nehéz kimondani a gyereknek, ugye.

Becsődített mindenkit, mert hát történelmi, apai pillanatok következnek, ő hallotta, ahogy az előbb már próbáltam.

Figyeltek is mosolyogva, de én, az általam említett lab-dát nem kaptam meg a sarokból, így újra kimondtam, és újra és újra. Persze mindenki harsány kacajban tört ki, hogy nem apát mondok, hanem labdát.

Apámban egy világ dőlt össze meg vissza. Anyám vigasztalta, hogy ettől még lehet a második. Felháborodott, hogy márpedig az első, bár nem túl érthetően, de tényleg apa volt, csak azt még azelőtt mondtam, hogy behívta volna őket. Persze nem hittek neki, nevetség tárgyává vált. Ez van.

Évekkel később aztán bevallotta, fejét csóválva, keserűen nevetve, hogy tényleg a labda volt az első szavam, és ő pontosan értette is azonnal, de annyit mondogatta nekem az apa szót és ismertette közben saját magát, hogy képtelen volt feldolgozni azt, hogy egy pöttyös labda lesöpri. Nem is értette, hogy jött, mikor szó sem volt róla. Ráadásul a labda szót nem is olyan könnyű kiejteni.

A “Hülyének néz!” téma fennmaradt később is…

Később anyámnak is feltűnt a nem megszokott tekintetek sorozata, bár ő nem vette komolyan, inkább elviccelte mindig.

Persze így is akadt olyan rokon, nagynéni, aki elkezdett gügyögni, mire olyan szemekkel néztem rá, hogy anno még az érettségimre sem hozott ajándékot…

 

Megosztás Facebookon