Már fényfoltokat sem lát Viktor, aki egyedül neveli kislányát

Nőnapra született az idén harmincegy éves Demeter Viktor. Csecsemőként, már az inkubátorban megvakult. Leérettségizett, majd gyógymasszőr és nonprofit ügyintézői végzettséget szerzett. (Azóta kitanulta (kismama-, alakformáló, wellness, szék-, irodai, talp- és aromamasszázs-módszereket is.), Dolgozott fürdőben, masszázsszalonokban, de volt már marketinges és adományszervező is. Noha most már fényeket sem lát, kislányát, Kittit egyedül neveli a válása óta. Most munkát keres. Mint mondja, már nemcsak azért, hogy eltartsa kettejüket, hanem azért is, hogy jövőjüket megalapozza. Rendhagyó motivációs levelét közöljük most – nemcsak munkaadóknak lehet érdekes.

 “Gyerekkoromban semmiben nem zavart a vakság. Egészen negyedik osztályos koromig a Vakok Iskolájába jártam, ugyanakkor sokat forogtam látó gyerekek között. Volt olyan, amikor táncversenyen indultam… Szóval teljes életet éltem.

Kamaszként volt egy időszak, amikor azt gondoltam, hogy vaknak csak vak lehet a párja, és a vakságot egy áthidalhatatlan szakadéknak hittem.

Aztán rá kellett döbbennem arra, hogy ez nincs így. Tán ritka, hogy egy vak emberrel kezdeni akarjon egy látó, és talán rossz lehet, hogy egy vak férfi nem fog barkácsolni – bár vannak kivételek, úgy hiszem, hogy fel kell ismerni a korlátokat, és némileg köztük kell élni, nem elhagyva magát az embernek. Vannak korlátaim nekem is. Sosem fogom sajnos magamnak kifesteni a lakást, vagy szerelni sem, emiatt bizonyos szinten drágább az életem, mint másoknak. Hasonlít mondjuk egy egyedülálló anyukáéra, aki nem ezermester. Bár ő megtanulhat ezt-azt. Füvet nyírni például a szomszédom szokott, de hívtam át már azért is, mert széttörtem egy tányért, és jobbnak láttam, ha ő segít, mintha összeszurkálom magam, és véres lesz minden. Ugyanakkor… régen anyukám takarított nekem, ma már én csinálom. Tehát vannak fejlődési pontok, rá kell jönnöm, hogy újra és újra túl lehet lépni a vélt korlátokat.

A számítógépet alapszinten használom, lényegében annyira, amennyire vakságom végett ez a mindennapos életvitelem megkönnyítéséhez szükséges. Nem vagyok zseni e tekintetben. Sőt, most végiggondolva nincsenek olyan képesítéseim, végzettségeim, melyekkel igazán esélye lehet az embernek elhelyezkedni egy kiemelkedő fizetéssel.

Pedig… lehetnék, mondjuk, parlamenti képviselő. Mindig is szerettem volna beleszólni a döntésekbe. Annyi bosszantó dolog van – a bankjegyek felismerhetetlenségétől kezdve az alig létező akadálymentesítésig! De mint gyermekét egyedül nevelő szülő is azt mondom, hogy nincsenek jól kitalálva dolgok.

Sokat kéne tenni az emberi közöny ellen is. Például… hogy is van az, hogy az ember járhat a kislányával másfél évig is ingyenes, állami szakrendelésekre, mégis először egy magánrendelésen nézik csak meg annyira a már hároméves gyereket, amiből kiderül, hogy ki kéne venni az orrmanduláját? Mitől törvényszerű az, hogy mindenért fizetni kell, és ha nem fizetsz, akkor nagy eséllyel alig kapsz valamit, pedig elvileg jogod lenne az egészséghez, és egy gyereknek pláne joga lenne hozzá? Szóval igen, pártok nélkül a politika nagyon is érdekelne.

De akármilyen szervezőmunkát el tudnék képzelni, úgy gondolom, hogy ösztönösen jók az irányítási képességeim, az emberekkel jól bánok, empatikus és jó kommunikációs készséggel megáldott valaki vagyok.

Az állásinterjún állítólag kérdezik a jó és rossz tulajdonságokat. Nos, én kitartó, türelmetlen, törekvő és makacs vagyok. Mindez lehet jó és rossz is, attól függ, hogy milyen szempontból nézzük.

Van közben az elgyengülő apai oldalam, aki naponta 15:30-tól egészen 19:00-ig kikapcsol, vagyis apa-üzemmódban játszótérre megy Kittivel. Vacsit ad neki, és lelkesen ugrándozik, vagy éppen nyakba véve a kisasszonyt kutyákat néz az udvarban.
 

Szeretnék neki biztonságot adni anyagilag, és minden módon. Ez azt jelenti, hogy jövőt is teremteni, majdan lakást, tanulmányokat lehetővé tenni, életkezdést segíteni, magamnak pedig egy biztos öregkort, ami nem kell, hogy gazdag legyen, csak stabil.

“A lányom az egyetlen, ami miatt sajnálom a vakságot. Őt nagyon megnézném!”

Azt a kis fénylátásomat, ami még volt, a legutóbbi télen vesztettem el, maradt a teljes sötétség. Furcsa így élni. Mármint… Megszoktam, hogy volt és mindenben segítség volt, de erre csak így, utóbb döbben rá az ember amikor már nincsen. Sőt, nem értek hozzá, de szerintem az agy egy darabig próbál “hazudni”. Egyszer ugyanis egy kései esti órában döbbentem rá arra, hogy én nem is látok. Ráébredtem, hogy nem lehet félhomály, amikor reálisan gondolkodva: novemberben, este tizenegy körül már sötét van. És akkor megértettem, hogy ennyi volt. Mázlim, hogy Kitti mellett hozzászoktam a lassúbb, nem a szememre hagyatkozó közlekedéshez.

Bérleményben lakunk, ami miatt köszönettel tartozom Újpestnek, de mennyivel jobb lenne például egy olyan lakásban élni, ami Kittié lenne, én pedig maradnék haszonélvező…

Sajnos fiatalon felelőtlen voltam. Tizenkilenc éves korom körül elhittem, hogy a bankszámla-hitelkeret nagyon klassz dolog, és hajlamos voltam bolondságokra. Például ötvenezer forintos fizetés mellett száznegyvenezerért fuvolát venni az akkori szerelmemnek… És még így is örülök, hogy megvettem, jó volt érezni a boldogságát. És a nagy szerelmek sok mindent megérnek…

Álmaimban tehát kifizetném a kései kamaszkorom, felelőtlenségem összes fennmaradó nyomát, majd ezt követően építenék nagyon gyorsan valamit a jövőre, hogy Kitti életének meglegyenek az alapjai. Ha nem a megélhetésünk lenne az első, akkor érdekelne a pszichológia, szívesen tanulnék újra…

Elrugaszkodott és elszállt elképzeléseim vannak, amolyan tipikus álmodozó vagyok. No de amikor úgy döntöttem, hogy nevelni szeretném Őt, akkor is csak álmodoztam,

vágytam arra, hogy haladjunk előre, és hogy kettesben lehessünk. És most eltelt már lassan két év, rengeteg mindenben összeszoktunk. Főzök, mosok, takarítok, vezetem a háztartást, és mindeközben játszom sokat.

Összességében a vakságot is elfogadtam, és optimista ember lévén nem sűrűn keseredem el. Tény, hogy mostanra az, hogy már foltok és fény sincsenek, pillanatokra elkeserít, dühít. Például amikor tudom, hogy egy éjjelen át nyugodtan felkapcsolva maradhat a lámpa, észre sem veszem. Vagy fura úgy felébredni, hogy nem látom a reggelt már, csak óraszerűen, vagy épp a zajok intenzitásából tudom, hogy az lehet.  Kitti miatt viszont egyre kevésbé zavar. Mindent megoldunk, és ahhoz képest, hogy nem beszél, és babanyelven folyik a kommunikáció, azt gondolom, teljesen értem őt.”

Viktorék fix havi bevétele 90 ezer forint, e mellé alkalmilag beérkező masszázsmunkákból adódik pénz. Kitti fejlesztése 100 ezer forint körüli összeg, a fölött pedig ott vannak még a szokásos kiadások (rezsi, élelmiszer). Viktor elsősorban munkalehetőséget szeretne, de amennyiben bárki támogatná a céljait, itt is segíthet a kis családnak: Demeter Vikor: 10400023-50526752-77691000