nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
“Mindennap eszembe jut, hogy ki kéne lépnem az életemből, de már nem próbálkozom”

“Mindennap eszembe jut, hogy ki kéne lépnem az életemből, de már nem próbálkozom”

Nem minden depressziósra jellemző az, hogy magába zuhanva mered maga elé a levegőbe, és nem tud mit kezdeni az életével. Az általam megkérdezett két nőn kívülről nem látszik, hogy bármi problémájuk lenne, ám ők pontosan tudják, milyen depressziósnak lenni.
Kun Gabi
Kun Gabi
f Ajánlom

A depressziónak ezer arca van. Az egyik legismertebb az, hogy fekszik az ember az elsötétített szobában, a fejére húzza a paplant, és nem akar kimozdulni a lakásból. Nem akar semmit az élettől, nem érdeklik a gyerekei, férje, barátai, nagyjából csak vegetál, amíg meg nem hal. Csakhogy a többség nem ilyen depresszióban szenved, nem is nagyon látszik rajtuk, hogy depressziósak lennének, ellátják a napi feladataikat, sikeresek is a munkájukban, családjuk és gyerekeik vannak, mosolyognak és társalognak. Este pedig hullafáradtnak érzik magukat, mert egész nap álarc volt rajtuk, amire szükségük van ahhoz, hogy jól funkcionáljanak az életben.

Azzal fekszenek és kelnek, hogy nem látják, mi értelme a sok küzdésnek, legjobb lenne meghalni, de teszik, amit tenniük kell, és túlélik az életet.

Anita is így éli az életét, két gyerekkel, férjjel, látszólag minden oka megvan a boldogságra, nincs hitele sem, ami nyomasztaná, mindhárman egészségesek, szépek, gyönyörű otthonuk van, és még szeretik is egymást. Azt mondanád rá, ha beszélgetnél vele tíz percet, hogy ha valakinek, neki biztos kerek, teljes élete van. A valóság azonban az, hogy bár napközben azt sugározza magából, hogy vele minden rendben van, este rendszerint összeomlik, és az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja. Azt mondja, csak azért nem tette meg még, mert nem akar fájdalmat okozni a gyerekeinek.

Az öngyilkosság mint megoldás egyébként nem új keletű nálam, 13 éves koromban próbáltam először megölni magam. Hazamentem az iskolából egy hétköznap, semmi eget rengető problémám nem volt, csak azt éreztem, hogy nem éri meg ez a küzdés. Tisztán emlékszem, ahogy elöntött a gondolat, hogy ezt kell majd egész életemben csinálni, küzdeni az iskolában a jó jegyekért, küzdeni egy diplomáért, küzdeni egy jó munkahelyért, jó pasiért, gyerekekért… Semmi kedvem nem volt hozzá, minek ez az egész, teljesen felesleges, hiszen a végén úgyis meghalok, mire fel küzdjem akkor végig az életemet. Aznap este bevettem anyám nyugtatóit, de nem volt elég ahhoz, hogy meghaljak, csak nagyon nehezen tudtak felébreszteni reggel, ennyi volt az összes hatása. Persze hallgattam róla, hogy mit csináltam.

Később pedig még egyszer, 16 évesen próbáltam meg, gyűjtögettem a nyugtatókat hónapokig, de akkor is csak mélyen aludtam a gyógyszerektől, túléltem. Valószínűleg tudat alatt nem akartam annyira meghalni, mint gondoltam, ezért nem is néztem utána a halálos dózisnak. Most is eszembe jut szinte mindennap, hogy le kéne lépni az életemből, milyen egyszerű lenne csak meghalni, de már nem próbálkozom, már elfogadtam, hogy elsőre minden probléma esetén ez jut eszembe, csak utána tudok hatékonyan a megoldásra koncentrálni, miután lebeszélem magam az öngyilkosságról.

Anita is tudja, hogy nem ez a normális működés egy embernél, ezért 16 éves kora óta – már 20 éve – pszichológushoz jár, de azt elutasítja, hogy gyógyszereket szedjen. Inkább megküzd nap mint nap a démonaival, mert fél attól, hogy az antidepresszánsoktól megváltozna a személyisége is, ami miatt legnagyobb félelme valóra válna: szétesne a családja.

Vera is hasonló cipőben jár, bár ő már állt gyógyszeres kezelés alatt, de abbahagyta, mert ahogy elmesélte, akadályozta abban, hogy tiszta maradjon a feje.

Furcsa megfogalmazás, hogy nem maradt tiszta a fejem a gyógyszertől, hiszen olyankor sem gondolkodom tisztán, amikor a depressziós rohamok rám törnek, mégis úgy éreztem, hogy egy szobanövénnyé váltam, amikor lítiumot kellett szednem. Nálam nem merül fel az öngyilkosság gondolata gyakran, inkább az a problémám, hogy olyan, mintha megbénultam volna érzelmileg, mintha egyáltalán nem lennének érzéseim. Vagyis leginkább a pozitívak tűntek el, nem tudok felhőtlenül örülni semminek, viszont annál könnyebben csúszok bele mélységes, ok nélküli szomorúságba és kétségbeesésbe.

De mindez nem látszik rajtam, ha találkozom idegenekkel, kollégákkal, ismerősökkel, akkor nagyon kedves, mosolygós ember vagyok, akivel lehet beszélgetni akár az időjárásról is. Csak belül érzem magam közben halottnak. Vannak jobb időszakaim, amikor viszont túlpörgök, ilyenkor nagyon optimista és sikeres vagyok, nincs előttem olyan akadály, amit ne tudnék legyőzni, csak sajnos mindig jön a mélypont utána, ami akár hónapokig is eltart.” 

Arra a kérdésre pedig, hogy a környezet hogyan reagál, ha kiderül róluk, hogy depressziósok, elég egyöntetű válasz érkezett, csak úgy ontották magukból, milyen megjegyzéseket kapnak, amiket mindketten rendkívül utálnak hallgatni:

“Ugyan már, mi lehet olyan nagy probléma?”

“Miért gondolod, hogy neked nagyobb gondjaid vannak, mint bárki másnak?”

“Gondolj bele, milyen jó dolgod van, Afrikában meg éheznek.”

“Csak rázd meg magad, ez is elmúlik.”

“De hát ez csak a fejedben történik, nem a valóság.”

“Azt hittem, ennél erősebb vagy.”

“Senki sem mondta, hogy az élet könnyű.”

“Minek agyalsz annyit, megnehezíted a saját életedet.”

“Ha befejeznéd az önsajnálatot, megoldódna minden.”

“Mindened megvan, miért nem vagy boldog?”

“Olyan sok dologért lehetnél hálás a depressziózás helyett.”

“A boldogság döntés kérdése.”

“Próbáltad már az xy vitamint? Az unokatesómnál bevált.”

“Többet kellene kimozdulnod.”

“Csak a gondolataidon kell változtatnod.”

“Nem is tűnsz depressziósnak.”

Érdekes, hogy mindketten azt mondják, mindezek ellenére nem boldogtalanok, csak az életük szerves részévé vált, hogy időnként összeomlanak látszólag ok nélkül, és nem látják értelmét a létezésnek. Ilyenkor a legrosszabb az, hogy nem tudják megmondani, mi bajuk van, és ha kérdezgetik őket, akkor csak lelkifurdalásuk lesz, hogy a semmiért szenvednek már megint. Hullámzó, hogy mennyire megy könnyen nekik, hogy ne látszódjon rajtuk a depressziójuk, ám mivel mindketten kamaszkoruk óta küzdenek vele, ezért már megszokták, és együtt tudnak élni vele, ha csak a következő lépésükre koncentrálnak. Ebben találtak megnyugvást, hogy ha az előttük álló, épp aktuális feladatot meg tudják oldani, akkor gördülékenyebben megy az élet. 

Ha te vagy valaki a környezetedben krízishelyzetben van, hívd mobilról is a 116 123 ingyenes lelkielsősegély-számot!
 
Megosztás Facebookon