nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
Előbb esem kómába, mint hogy feladjam – börtönlakóknak mesélt a legkeményebb magyar sportoló

Előbb esem kómába, mint hogy feladjam – börtönlakóknak mesélt a legkeményebb magyar sportoló

Neményi Márton
Neményi Márton
f Ajánlom

Mányoki Attila az egyik legkeményebb magyar sportoló. Hosszútávúszó, aki néha meghal.

Az elmúlt tíz évben hosszában, egy szuszra leúszta a Balatont, rekorderként átúszta a La Manche csatornát, a japár Tsugaru-csatornát, majd a Molokai- és Catalina-csatornát is, legutóbb pedig az új-zélandi Cook-szorost. Ezzel megvolt neki a világ hét legkeményebb “versenyszámából” öt; már csak kettő, és bejut az azokat teljesítők klubjába, az Ocean’s Sevenbe.

Azt, hogy néha meghal, szó szerint kell érteni. Ilyenkor fekszik pár órát az intenzíven, majd felkel, és megy a dolgára: úszni.

Fotók: Neményi Márton
Fotók: Neményi Márton

Mányoki Attila a Kozma utcai bv-intézet (Budapesti Fegyház és Börtön) fogvatartottjainak beszélt kalandjairól szerda délután, a harmincöt fokos, telt házas kultúrteremben. A magaviselet alapján válogatott közönség – ült ott mindenféle elítélt, az életfogytostól a pitiánerig – reakcióiból ítélve pedig fantasztikus ötlet volt őt elhozni ide: az embertömeg meghatódott és felindult a csapongó, rögtönzött sztorizás közben.

Pedig az elején úgy tűnt, hogy az egész pont annyira szól majd a műsorvezető Csisztu Zsuzsáról, mint Mányokiról. A tévés volt már volt ilyen helyzetben, szemben az úszóval, aki börtönt ilyen közelről még nem látott, zavarban is volt eleinte. Csisztu mesélt saját karrierjéről, méltatta Mányokit, rácsodálkozott az intézetre, “szíven üti az embert, ha egyszer csak nem a filmen, hanem a valóságban látja a falakat, a rácsokat – mondta. – Mégis szerencsés vagyok: hozhatok egy kis friss levegőt kintről.”

 

Akkor sem esett ki a szerepéből, amikor az egyik fogvatartott felállt, elmondta, hogy ő bizony kitapétázta a cella rá eső falát a fotóival – erről képet is mutattak –, majd kis híján szerelmet vallott; Csisztu végül megúszta egy dedikálással.

Végül azonban Mányokira került a sor. Az első, közhelyes, de bemelegítésnek nagyszerű kérdés arról szólt, hogy telik egy napja. Ami ez után következett, azt nehéz elmesélni, meg sem próbáljuk, inkább idézzük. A lényeg, hogy a sportoló némi tétovázás után megtalálta a hangját, belefeledkezett saját történeteibe, és letolt egy olyan felkavaró nagy monológot a saját életéről, amelyet bármely profi, ebből élő motivációs tréner megirigyelhetne.

El lehet képzelni, milyen hatással volt mindez a fogvatartottakra, akik közül többen évtizedek óta a Kozmában – ahogy a Csisztuékat a könyvtárszobában felkészítő gazdasági vezető fogalmazott: az igazi Csillagban – ülnek. Harapni lehetett a feszültséget, eleinte pisszenés sem hallatszott, pár perc után pedig már senki nem törődött a kánikulával, amit a vastag falak sem fogtak meg, megálltak a kezekben a rögtönzött legyezők. Később egyre többen szólaltak meg, kiabáltak be, “Nagyon durva!” “Attila, ne már!”, szisszentek fel rendszeresen. 

Mányoki Attilát pedig szó szerint idézzük.

Sűrű napjaim vannak.

Most Gibraltárra készülök. Amikor maximális terhelés alatt vagyok, napi hét és fél órás az edzés. Reggel nyolckor elindulok, este nyolcra hazaérek. Az időeltolódás miatt sokszor csak hajnalban tudok telefonálni, egyeztetni, pedig a versenysportolónak az egyik legfontosabb a regenerálódás. Ez van: nincs háttércsapat, egyedül kell csinálnom mindent.

Egy-egy igazán éles helyzet után hónapokig tart, amíg helyreáll a szervezet. Rombolni, ugye, mindig könnyebb, mint építeni. Mikor Új-Zélandon voltam, a vizsgálatok szerint hat hét alatt hat-hét évet öregedett a szervezetem. Mikor pedig Keszthelyen kimásztam a vízből, 80 kilométer után, nem fektettek le pihenni, hanem vittek a szemészhez: minden ér elpattant a szememben. Minden egyes ér. Pedig egy-két elpattant érhez is hatalmas erőkifejtés kell. Úszás közben azt éreztem, mintha folyamatosan víz folyna a szemüvegembe. Csak utólag tudtam meg, hogy mi történt, hogy így jelzett a szervezetem.

Az edzőm annak idején azt mondta, állítsak magam elé egy olyan célt, ami lehetetlennek tűnik. Amiben mégis hiszek, és amiért mégis tehetek valamit. Életemben nem úsztam annyit, mint akkor. Az orvosok nem tudták megmondani, hogyan reagál majd a szervezetem. (Ez 2008-ban volt, a Balaton-átúszás előtt – a szerk.) Az utolsó másfél órában leállt a legtöbb belső szervem: a szervezetem a gyomortól és a vesétől vonta el az energiát az izmok kedvéért. De úgy voltam vele: már csak négy kilométer van hátra, tök mindegy, mennyire fáj, mi történik majd, ha most nem csinálom végig, soha nem fogom tudni, mi lett volna.

Az elején persze én is azt hittem, mindent jól csinálok, és mindenki más rossz. Fel sem merült, hogy valami nem tökéletes. Az igazság ugyanis néha baromira tud fájni, szembenézni vele kínlódás. De muszáj volt: csak így juthattam el oda, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül nézek bele a tükörbe, fekszem le aludni.

Minden a fejben dől el. Én nem mondok olyat, hogy elfáradtam.

A világ hét legnehezebb átúszásában nem a távolság a döntő, nem attól nehezek, hogy le kell úsznom tíz-húsz kilométert, hanem a környezeti viszonyoktól. Mindig van egy olyan forgatókönyv, hogy nem jössz ki belőle. Amikor belemész, magad mögött hagysz mindent. Onnantól kezdve minden levegővétel egy ajándék.

A vízben még lélegezni is csalóka. A fulladás alattomos, azt hiszed, levegőt lélegzel, pedig sokszor csak nagyon finom vízpárát, ami szépen megtölti a tüdődet. Edzés közben konkrétan gyakorolnom kell a fulladást. Egyébként edzés nehezebb, mint maga a verseny: amikor már ott vagyok, akkor csak simán fel kell tenni a pontot az i-re.

Ott, a tengerben nem mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán. Ha porszem megy a gépezetbe, egy pillanat alatt legyalulnak. Esélyed sincs. Amikor négy méterre tőled kering egy négy és fél méteres fehér cápa, ami hatvannal jön, akkor tudod: ez olyan lesz, mintha elütne egy autó. Csak abban reménykedhetsz, hogy jó munkát végez.

Egy-két perced van, hogy lerendezz magadban mindent.

És tudod: nem mentenek ki, egy szál fürdőnadrágban vagy, nem segít senki. Amikor ott vagy, benne, imádkozhatsz bárkihez, hiába, nem lesz melegebb a víz, és nem lesz több esélyed a cápával szemben. Hiába van ott a hajód, szigonyágyúval: a cápák védettek, csak akkor szabad őket bántani, ha ők már megtámadtak. Azzal meg ugye sokra nem megyek. 

A négy méteres fehérek a legveszélyesebbek: ők a kíváncsi kölykök. Ha feltűnnek, átértéekeled a dolgaidat. Ilyenkor kell az önfegyelem: a cápa olyan, mint a kutya, megérzi, ha félsz tőle, és abban a pillanatban vége. Meg kellett tanulnom, hogy ha megállok, ne essen ki a szívem a helyéről, hanem elkezdjek lenyugodni. A vérnyomással, a pulzussal üzenem, hogy nem félek tőle – vagyis úgy teszek, mintha nem félnék tőle. Ha érzi a kisugárzást, az erőt, egyszer csak megtorpan.

De higgyétek el: ez k***a nehéz. Meg kellett tanulnom, hogy a félelem a legnagyobb korlát. Most már nem érdekelnek a cápák, nem engedhetem meg magamnak. Vagy kijövök, vagy nem. Tiszta dolog. A fájdalom sem érdekel, mert tudom, hogy nekem nem ott van a célom, ahol fáj mindenem, hanem amott, a túlparton, ahol nekem ki kell jönnöm és feltennem a kezem: megcsináltam.

Akkor már összeeshetek.

Amikor bent vagy a vízben, a természetet nem érdekli, hogy ki vagy, vagy-e valaki, gazdag vagy-e. Egy valami számít: hogy tudod, vagy nem tudod. Ezért imádom azt, amit csinálok.

Annyira tudom uralni a testem, hogy az már veszélyes. Előbb kapcsol ki az agyam, mint hogy feladnám. Egyszer, Skóciánál, amikor már hét órája voltam a hideg vízben, kómába estem. Szerencsére épp a hajó felé tartottam frissítőért, így tudtak utánam nyúlni, amikor látták, hogy baj van. “Az élettel összeegyeztethetetlen szintre süllyedt a testhőmérsékletem”, így mondták. Huszonhat fokos volt a testem. A szerencsétlen hajléktalanok harmincegy-két fokosan fagynak meg. Csak a szívem és a tüdőm dolgozott még valamennyire, olyan kínokon ment keresztül a szervezetem, hogy az agyam azt üzente: “ne szenvedj tovább”, és kikapcsolt. 

Később mesélték, hogy a skót doki minden egyes vizsgálat után cserélgette az eszközöket, a gépeket, mert mindig azt hitte, hogy elromlottak. Mondtam a többieknek, tessék hagytam nektek egy olyan sztorit, amit eddig csak a National Geographicon láthattatok.

Az volt a morbid, hogy utána iszonyú jól éreztem magam. Boldog voltam. Mindent megtettem, tiszta a lelkiismeretem, elmentem a végsőkig. Olyan helyen jártam, ahol nagyon kevesen.

Akkor volt rossz, amikor felhívták a páromat. Akkor zökkentem vissza. Akkor döbbentem rá, mit tettem.

Mindegy, ott voltam pár órát a kórházban, összekaptam magam. Mondta az orvos, hogy ne vicceljek már, négy nap csak az intenzív. Ránéztem: “barátom, ez nálam tök normális”. Mentem is ki szombaton, saját felelősségre. Vasárnap még pihentem, hétfőn mentem vissza úszni, hogy meglássam, maradt-e valami ellenérzésem a vízzel kapcsolatban.

Nem maradt.

Megosztás Facebookon