Zsigeri boldogtalanság

De vajon ezek a hölgyek ugyanezekkel a “paraméterekkel” rendelkeznek? Azoknak az elvárásoknak, amelyeket ők támasztanak – fordított esetben –, ők is megfelelnének? Ha a tükörbe néz, egy gyönyörű, kiegyensúlyozott, jó humorú, tehetős nőt lát? Ő is biztosítani tudná mindazt, amit a férfitól elvár? 

A boldogtalanság egyik forrása az a megannyi elvárás, amelyből nem engedünk. Az elvárás éppoly alapvető emberi tulajdonság, mint az ítélkezés, talán élni sem lehetne nélküle. Zsigereinkben van. Kérdés, hogy ez kinél mekkora méreteket ölt, mert annál inkább megkeseríti önmaga és mások életét. Főleg másokét, mivel az nyilvánvaló, hogy benne nem lehet hiba. Ilyennek-olyannak kell lenned stb. Ha ma beszélgetek valakivel, szinte az első, hogy az elvárásait sorolja, legyen szó bármiről. Ám az elvárt dolgok kierőszakolása, folytonos mondogatása, hiányolása miatt észre sem vesszük, hogy a másik tönkremegy mellettünk, hogy elidegenedik. Közben pedig nem látjuk meg azokat a dolgokat, amelyek önmagában is boldoggá tehetnének minket. Ezek talán olyannyira “hétköznapiak”, hogy nevetséges lenne nekik örülni. 

Amikor elkezdtem az általános iskolát, apám azt mondta: ha nem fejezed be, nem érsz majd a világ szemében semmit. Amikor a gimnáziumot kezdtem, azt mondta: ez csak egy ugródeszka. Önmagában semmit sem ér, kell, hogy érts is valamihez. Időközben eltelt tizenkét év az iskolapadban, tele elvárásokkal a szülők és a tanáraim részéről, és még mindig sehol sem tartottam, mondták. Ha volt valami, amit utáltam életemben, az az iskola volt. Egysíkú gondolkodást, csőlátást erőltető, a meglévő előírásokba való belesüppedést elváró helynek tartottam. De menni kellett. Egy birkanyáj tagjának éreztem magam. Később, amikor az egyetemet elkezdtem, azt mondták, ha elvégzem, jutok valamire, büszkék lesznek rám. De akkor már nem akartam megfelelni és nem is kellett senkinek. Magam miatt tanultam. Magamnak bizonyítottam. 

Visszagondolva, húsz évet töltöttem iskolapadban, jó tanulóként, jó magaviselettel. Ám most sem érzem, hogy papírokon kívül bármiféle előnyhöz jutottam volna abból, hogy másoknak megfeleltem. 

Közel harmincévesen még több az elvárás és még több a kihívás, de ezekben már nem érzem a kötelességet hosszú ideje. A saját kihívásaim és elvárásaim sokkal fontosabbak, mint azok, amelyeket mások elvárnának tőlem. 
A szülői és párkapcsolati elvárások gyakorta oly mértékig magasak és merevek, hogy ha valaki nem tudja telesíteni – és többnyire nem tudják –, akkor az szorongást szül, a kudarc pedig agressziót. Ha nem akarjuk bevallani “csúfos elbukásunkat”, “gyengeségünket” a család vagy a munkatársaink előtt, akkor a „legideálisabb megoldást választjuk – habár ideiglenes –, a hazugságot.  

A szeretetkapcsolatokban persze lehetnek ép elméjű elvárások: “Ne csalj meg!”, “Légy őszinte!”, “Beszéld meg velem!”, de ezek az elvárások nem azon végletek, amelyek teljesíthetetlenek. Ha ezek az apró, de igen fontos elvárások nem működnek egy szülő-gyermek, férj-feleség kapcsolatban, akkor ott valami nagyon elromlott. 

Sokan nem tudnak különbséget tenni elvárás és követelés között. Ha értelmezzük a két fogalmat, akkor hatalmas eltérés látható, érzékelhető. Köszönőviszony sincs köztük. Ezek az emberek arról ismerhetők fel, hogy folyton veszekednek. Nem elég, hogy nem tud értelmezni, még a perpatvarok ellenére sem gondol bele, hogy túllőtt a célon, vagy hogy nem ez a jó irány. Könnyebb a másikra mutogatni, őt szidni, mint feltenni a kérdést: ha én mindezeket akarom, miért vagyok itt vele? Vagy miért nem teremtettem vagy teremtem meg magamnak? Legyen szó bármely kapcsolatról, amely szeretetre épül, ha konkrét elvárások lappanganak benne, azok előbb-utóbb kitörnek, és csalódás lesz a vége. Utórengései pedig hosszú évekig is eltarthatnak belátás nélkül, mégpedig a másik hibáztatásával. 

Irigylem azokat az embereket, akik elvárások nélkül élhetnek. Hozzáteszem, nagyon kevesen vannak a Földön. 
Emlékszem, óvodáskorú lehettem – még őszinte ember –, amikor is ha ajándékot kaptam bárkitől, árgus szemek figyelték, hogy örülök-e neki, s egyben el is várták, hogy ujjongjak természetesen. Ha azonban nem tetszett, nem örültem, nem mosolyogtam, csak félretettem. Évek múlva anyám “jótanácsait” megfogadva örültem, mert elvárták. 

Nem sokáig tetszelegtem az édesanyám által rám adott jó modorban, kényelmetlen volt és nem is állt jól, így hamar levetettem. Nekem nem áll jól, hogy mások önzését kielégítsem. Ha valami nem tetszik, jogom van hozzá, hogy ne örüljek, ne hazudjak. Ha olyan emberrel történik ilyesféle jelenet, akit szeretek, akkor is megteszem, mert ő nem sértődik meg. Ha mégis, újra kell gondolni a kapcsolatot. Egyszerű, rövid pszichológiai teszt, vizsga. 

Mindenesetre én nem vagyok optimista az elvárásokkal szemben. Sok elvárásunk van, aztán még több, majd észre sem vesszük, ahogy növekednek, gyülemlenek és elpofátlanodnak. 
Az emberek soha nem arról voltak híresek, hogy megkönnyítenék saját, illetve mások életét. Sőt… 
Jobb mindennap bosszankodni, mint a kevesebbel beérni. Közben rengeteg év telik el az életünkből, és valamennyiünk elvárásai egy láthatatlan kukában landolnak majd. Minden olyan dologgal, amely felesleges, időrabló és igazságtalan volt. De akkor már hiába…