Jakusovszki Dorina Kaposváron úgy döntött, maga mögött hagyja az addigi életét, és nekivág a világnak. Szó szerint egy hátizsákkal, egyesegyedül. Amikor beszélgettem vele, még csak pár napja volt újra itthon, a lábában 3500 kilométerrel. Az akklimatizálódás közben vettük végig mindazt, amit az elmúlt öt és fél hónapban átélt.
“2015 őszén végigcsináltam a spanyol Caminót. Ha azon nem veszek részt, valószínűleg nem lett volna elég bátorságom arra, hogy a Szent Jakab utat is végigjárjam.” A harmincöt éves lányt addig minden Kaposvárhoz kötötte: a szülei, a barátai és a munkája is. Kaposváron járt egyetemre is, igazi lokálpatrióta volt. “Egy belső hívás jött. Elegem lett. Elegem az addigi életemből, a munkából, egy merő mókuskeréknek éreztem. Segíteni akartam önmagamon, de nem tudtam, hogyan. Én is gondolkodtam azon, hogy talán külföldre kéne mennem dolgozni, de aztán azon kaptam magam, hogy folyton erről a nagy zarándokútról olvasok, ezt nézem a neten, keresem a kapcsolatot azokkal, akik már végigjárták. Egy erről szóló előadás után eldöntöttem, hogy nekivágok. Hogy ez lesz az én utam. Úgyhogy egyik napról a másikra felmondtam a munkahelyemen.”
A felkészülése elég szűkösre sikerült. Onnantól, hogy eldöntötte, elindul, néha lejárt futni és sétálni. “A Facebookon keresztül az ausztriai és svájci magyarokat próbáltam elérni, és kérni őket, egy-egy éjszakára fogadjanak be az utam során. Nagyon sok kedvességgel találkoztam, így ha nem zarándokszálláson, szinte mindig volt hol töltenem az éjszakát.”
Ahogyan benne is, sokakban felmerülhet a kérdés: egy hátizsákkal nőként, egyedül? Biztos ez?
Sokan aggódtak a környezetemben, a szüleim is, de ugyanakkor büszkék is voltak. Pontosan érezték, annyira eltökélt vagyok, kár is próbálkozni azzal, hogy lebeszéljenek.
Dorina az út előtt kimondottan bátortalan ember volt. Utólag azt mondja, semmilyen veszélyhelyzetbe nem került a zarándok út során, csupa kedves és jó fej emberrel találkozott.
“A két álmatlan éjszakát is magamnak okoztam. Az első a magyar-osztrák határ átlépése utáni nap, amikor olcsó szállás hiányában egy padon aludtam, és mivel aznap hagytam el a polifoamomat, totál kényelmetlen volt. A másik pedig Franciaországban történt. Egy kietlen részen sátraztam, és egész éjjel féltem, de szerencsére semmi rossz nem történt.”
Hajszárító? Minek?
Június elején indult útnak: Magyarországról Ausztriába, onnan Svájcba, majd Franciaországba gyalogolt. Spanyolországban folytatta tovább a Caminót a legnépszerűbb Szent Jakab-úton, a Camino Francésen. November közepén fejezte be, ekkor repült haza. “Ausztriában találkoztam először zarándokkal, de több hónapig nem beszélgettem senkivel a szállásadókon kívül.”
És hogy a polifoamon kívülmi mindenre van szükség mindehhez? “Az elején még olyan dolgok is voltak a hátizsákomban, mint hajszárító, de az első héten kipakoltam.” Annál fontosabb volt a telefon és a táblagép. Egy Facebook-oldalt is létrehozott Vándorina-néven. Sok követője lett, sokan biztatták, szurkoltak neki.
Bár mindent szabad akaratomból csináltam, volt olyan pont, amikor azt gondoltam, nem vagyok normális, hogy ennek nekivágtam. A magányt nehéz volt megszokni, de sokat tanultam belőle.
A nehezebb pillanatokban is azt gondolta, kint a legrosszabb nap is jobb, mint otthon lenni. Ausztriában majdnem elcsábult: a kinti magyarok tudtak volna neki munkát szerezni, Dorina viszont azt érezte, ez nem az a jel, ami eltéríthetné a céljától.
A beszélgetés volt a legjobb
“Kétféle tipikus napom volt. Az egyik, amikor tudtam, hol töltöm az éjjeleket, a másik, amikor nem. A korai kelés sosem volt az erős oldalam, így ha nem kellett sietnem, akkor általában 8-9 között ébredtem, reggeli és kávé a szállásadó családnál, összepakolás, indulás 9-10 között. Ha a szállásadóm nem pont a kijelölt Szent Jakab út menti településen lakott, akkor általában elvitt kocsival az úthoz, de ha nem volt messze, előfordult, hogy gyalog elindultam. Ha az illető nagyon korán ment dolgozni reggel, otthagyta nekem a kulcsot, hogy dobjam a postaládába. Sok helyen szavaztak nekem ekkora bizalmat. Többször volt, hogy nehezen indultam neki újra: nehéz volt a biztos kis meleg fészkeket otthagyni a bizonytalanért… Néha bizony sírdogáltam is útközben.”
Minden délelőtt sétált, de a nehéz hátizsák miatt óránként kellett megállnia kisebb pihenőkre. Dél körül megette a családok által csomagolt ételt, akkor tartott nagyobb pihenőt. Útközben sokat fotózott. Az első három országban általában egyedül ment, ilyenkor volt ideje gondolkodni. “Néha kemény harcokat vívtam saját magammal. Általában úgy terveztem egy napot, hogy este 6 körül megérkezzek a szállásadómhoz. Kicsit izgultam minden találkozás előtt, hiszen nap, mint nap új emberek adtak otthont számomra. Persze, mire valahova megérkeztem, már kellőképp fáradt voltam ahhoz, hogy ne ezen agyaljak.”
Dorina azt mondja, ha volt még ereje, megnézte velük a környéket, de legtöbbször csak beszélgettek, az volt a legjobb. Mindig meleg ételt kapott, sokan a blogjáról már tudták róla, hogy vegetáriánus, szinte mindig igyekeztek a kedvében járni.
Voltak viszont olyan estéi is, amikor sátrazott. “Ezt Franciaországban kezdtem, innen lett minden bizonytalan. Eleinte még útikönyvem sem volt, így fogalmam sem volt, meddig és hova jutok egy-egy nap. Aztán Genfben véletlenül összefutottam Patrikkal, aki Budapestről indult szintén gyalog. Vele együtt léptem át a határt, és együtt sátraztunk közel két hétig. Reggel 8-9 között keltünk, ha szép idő volt, a napsütésben hamar kiszárítottuk a sátrat, az összepakolás után 10 óra felé nekiindultunk. Indulás után igyekeztünk egy kávét szerezni.”
Dorina nem véletlenül fogalmaz így: mivel sok pénze nem volt, kávét minden nap vásárolni elég nagy luxus lett volna. Volt, hogy meghívták, ezt nevezték “bevonzásnak”. Az ilyen estéken nagy kihívás volt jó sátorhelyet találni: templom mellett, játszótéren, vizesblokk mellett, tóparton, valaki udvarában. Itt a biztonság volt a fő szempont. “Amikor Patrikkal szétváltak az útjaink, már egyedül is ment.”
Hogy más ember jött-e vissza, mint aki elment? Nagyon is.
Először is nagy megkönnyebbülés, hogy nem kell visszamennem dolgozni. A zarándokút alatt sokan nem csak élelemmel és útbaigazítással, hanem pénzzel is segítettek. Korábban nem szívesen kértem segítséget, azt gondoltam, mindent nekem kell megoldanom. Most már látom, hogy ez nem így van. Az emberek szeretik, ha segítséget kérünk, mert ettől érzik, hogy megbízunk bennük, hogy fontosak. Az úton sokszor rávitt a szükség, hogy kérjek. Azt sem gondoltam, hogy egyszer összebarátkozok saját magammal, és képes leszek belül megerősödni.
Ebben az évben még biztosan nem kell munkát keresnie. Sokat rajzolt kint, most egy kiállítás gondolata foglalkoztatja, meg az is, hogy megírja az élményeit. “De ha tehetem, rajzolásból fogok élni. Több helyre hívtak előadást tartani, most ezekre készülök. Szeretnék majd Kaposvárról is elköltözni, bár szeretem, most nagyon kicsinek érzem ezt a helyet. Annyi minden után, amit kívül és belül is megéltem, egyszerűen kinyílt a világ.”
Eloszlatjuk a leggyakoribb tévhiteket a hajfestésről
Meghalt Azahriah menedzsere, Ferich Balázs
Liptai Claudia megmutatta lányát, Pankát gyönyörű szép esküvői ruhába bújva
Anyaotthonba került a 17 éves anya, akinek a kisbabáját patkányok harapdálták össze
Nőként kezdett új életet Németországban a megasztáros Szecsődi Kari
Sztárok, akik a nagyszüleiket vitték a vörös szőnyegre
Nagyon nehézkes természetűek ezek a csillagjegyek
