8 órás munka mellett jutott ki az olimpiára Gábor

Te is gyerekként kezdtél el futni, ahogy sok atlétatársad?

Elég későn kezdtem el rendszeresen futni, futóedzésre járni. Mozgékony gyerek voltam, két testvéremmel, egy ikertesómmal és egy öcsémmel minden délutánunk a játszótéren telt: fociztunk, bringáztunk, szaladgáltunk. Szüleim nem presszionáltak a sport irányába, de megengedték, hogy bármit kipróbáljunk. Nem voltam egy különlegesen tehetséges gyerek, általános iskolába nem vettek fel tesi tagozatra.

Józsa Gábor

• 32 éves
• A riói olimpián maratoni futásban indul
• Háromszoros maratoni országos bajnok
• A legjobb maratoni ideje: 2:16:53 (2016)
• Edzője: Dr. Török János

Hogyan fordult mégis komolyabbra a futás az életedben?

Tájfutni a nevelőedzőm, dr. Zakariás János hatására kezdtem el rendszeresen 15 évesen, összesen 11 évet dolgoztunk együtt. Ő egy nagyon jó ember, rengeteget köszönhetek neki, többek közt azt is, hogy sportoló lettem. A tájfutás mellett rájöttem, hogy az atlétika is hiányzik, tetszett benne a face-to-face jelleg, ami a tájfutásban a szakaszos rajtoltatás miatt nincs meg. De  2008-ig főként tájfutónak gondoltam magam, aki közben atlétikában is versenyzik.

A profi atlétikai karrier fel sem merült?

Nem voltam annyira jó fiatalon atlétikában. Tájékozódási futóként szocializálódtam, ezért ez a kérdés igazából fel sem merült, mert a tájfutást mindenki munka mellett űzi. Egyértelmű volt a továbbtanulás, a szüleim fontosnak tartották, hogy lehetőleg diplomát szerezzünk. Az atlétáknál nagyon gyakori választás valamilyen sporttal kapcsolatos szak. Én nem akartam, hiszen egész szabadidőmben futok, miért foglalkoznék ezzel az iskolapadban, munkában is? A tájfutók között rengeteg az orvos, a közgazdász és a mérnök, én is ilyesmit kerestem, közgazdászként végeztem, gazdasági infó szakon.

Amikor lediplomáztam, egy fél évet Oslóban éltem, ahol leginkább tájfutottam, világot láttam, honlapfejlesztőként dolgoztam, hogy fenn tudjam tartani magam, mégis hiányzott, hogy napi szinten valamit csináljak a hobbim mellett. Visszajöttem és 2004 szeptemberétől elkezdtem dolgozni. Néhány interjún elég rossz szemmel nézték, hogy sportolni szeretnék munka mellett, de ezeket leszámítva nagyon pozitívan fordultak a munkahelyeimen a futáshoz, főleg ha az nem a munkám és munkaidőm rovására ment.

Az első maratoni futásod nagy fordulópont volt, ha jól tudom.

Azt gondoltam, többet nem futok maratont. Egy nagyon jó barátom és klubtársam, Kiss Roland jó pár napnyi pihenő után kikönyörgött a Margitszigetre futni, emlékszem, hogy megígértem neki, hogy még egyszer megpróbálok maratont futni, aznap éjszaka pedig Roli meghalt. Elkezdtem ugyan készülni a tájfutó évre, de nem jutottam ki a vb-re, ami megint egy hatalmas kudarc volt 2009-ben. A csapatot is megviselte a tragédia, egy kicsit mindenki elfordult a klubtól, edzésektől.

Akkor, úgy érzem, közel jártam ahhoz, hogy abbahagyjam a versenysportot, mert nem láttam perspektívát, a csapatunk szétesett, és éreztem, hogy a tájfutást nem tudom tovább csinálni munka mellett, mert borzasztó időigényes. Tudtam, hogy két sportot teljes állás mellett már biztosan nem tudok tovább csinálni, pláne ha eredményeket szeretnék.

Sikertelen olimpiai szint, a tájfutó vb-re nem jutottál ki, egy nagyon jó barátod halála, ez mind egy éven belül… Mi tartott mégis meg a futás mellett?

Nagyon nehéz időszak volt, 2009 őszén útkeresés indult nálam. Az edzőm találta meg az utat, a maraton felé indított. 2010-ben futottam először Budapest Maratont, az lendített át, második lettem 2:24:59-es idővel. Rá egy évre, 2011-ben megnyertem az országos bajnokságot 2:27-es idővel a közel 30 fokos októberi napon. Számomra ez nagy eredmény volt, mert egy olimpiai sportágban országos bajnok lettem. Ezután még 2012-ben is sikerült a Budapest Maratonon nyernem, így három egymást követő évben tudtam első lenni ebben a magyar bajnoki számban.

Te ezek alatt az eredmények alatt végig nyolc órában dolgoztál. Hogyan tudtad beilleszteni az edzéseket a munkába?

Annyira nem feszített a tempó, mint ahogy gondolná az ember. Heti tíz edzést tudtam úgy megcsinálni, amibe még nem betegedtem le. Mindig ez volt a szűk keresztmetszet. Ha nagyon kimerültem, akkor nagyon könnyen megfáztam. A tájfutással összehasonlítva az atlétika borzasztó időtakarékos, amikor a kapuból kilépek, már indul az edzés. Alapvetően az utazással eltöltött időn tudok így spórolni. Informatikusként dolgozom, mindig tudtam úgy választani munkahelyet, hogy közel legyen az edzőhelyhez és a lakhelyemhez. Heti három-négy alkalommal munka előtt is futok, majd gyors nyújtás, gyors reggeli, gyors tekerés a munkába. Általában fél 6-kor elindulok haza, ekkor jön a résztávos edzés, hosszú edzés. Nagyjából este 8, fél 9, mire végzek az edzéssel, vacsorával, így telnek a napok.

Soha nem érezted hátránynak, hogy dolgozol?

De, persze, nyilván ez egy hátrány abból a szempontból, hogy kevésbé tudok pihenni, és a munka persze sokszor stresszel is jár, de számomra több okból megnyugtató, hogy van munkahelyem. Anyagi biztonságot és jövőképet ad, mert van stabil megélhetésem. Fejben sokkal jobban nyomasztana, hogy bizonytalanságban élnék, nem tudom, mi lesz később. Jó érzés, ha az ember máshoz is ért, nem csak a futáshoz. Szeretek dolgozni, szeretem érezni, hogy hasznos vagyok, mindkettőre szükségem van, mind a kettőből jó élményeket gyűjtök.

A munkám alatt ülök, pihen a lábam, inkább az időbeosztás okoz gondot. Alig van időm, ezért örök életérzés, hogy mindenhonnan elkések, pedig borzasztóan utálok késni. Kicsit “rendszeren kívül álló” vagyok: a tájfutók között atléta, az atléták között tájfutó, a sportolók között nyolc órában dolgozó, a munkahelyemen sportoló.

Ez a feszített tempó nem zsigerel ki, nem kívántad soha, hogy csak a munka vagy csak a futás legyen?

Hozzá kellett szoknom a napirendhez, de ez már régóta berögződött. Az első pár év nagyon nehéz volt, amikor elkezdtem dolgozni, és próbáltam hozzászokni ehhez a “kettős élethez”. De egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy nem futok, és azt sem, hogy nem dolgozom. Rá kellett jönnöm, hogy hogyan tudom a kettőt együtt megoldani. És bevallom, hogy nagyon sokszor iszonyatosan fáradt vagyok, vannak mélypontok, amikor este 9-kor, mikor végre végzek az aznapi két edzéssel, munkával, túlórával, elképzelésem sincs, hogyan fogok reggel kimenni futni. De mind a kettő az én választásom, mind a kettőt én szeretném, nekem kell megoldanom. Az évek során ezt lassan megtanultam és hozzászoktam.

Frankfurtban 2015 októberében megpróbáltál szintet (2:17) futni, de nem sikerült, mi történt?

Izomzatilag nem voltam még azon a szinten, ami kellett. 35 km-nél még megvolt az időm, de 32-nél már éreztem, hogy fárad a lábam. Az utolsó 5 kilométeren két-három olyan görcsöt kapott a lábam, ami miatt le kellett lassítanom, nagyon küzdöttem, de feladni nem akartam. Ha kiállok 36 kilométernél, akkor az kódolódik a lábakba, és lehet, hogy legközelebb is jót futok 36-ig, de nekem a célig kellett, muszáj volt végigmennem.

A szint akkori elúszását hogy élted meg?

Nagy lehetőség volt és elszomorított, de már hazafelé a repülőn arra gondoltam, hogy mikor futom a következőt. Elhittem, hogy meg tudom csinálni a szintet, és nem sikerült, ez rossz érzéssel töltött el. Szépség és rossz is az a maratoni futásban, hogy azon az egy napon, azon a bő két órán múlik minden. De nem próbálhatod újra azonnal, mert a szervezet évente kettőnél több ilyen nagy terhelést nem bír el.

Szűk két hónappal Frankfurt után megemelték a maratoni szintet (2:19-re) és az ott futott maratonoddal (2:18:45) kvalifikáltad magad. Miért mentél el mégis Hamburgba 2016 áprilisában?

Magamnak is akartam bizonyítani, hogy meg tudom csinálni az eredeti időt. Nem akartam azt érezni, hogy kegyelemkenyérrel jutottam ki. Hamburg többszörösen adott önbizalmat, olyanokkal futhattam együtt, akik az európai élmezőnyhöz tartoznak, hatalmas élmény volt.

A célban pedig a tudat, hogy az eredeti szintet is megcsináltad, igaz?

A sors fintora, hogy amikor megtudtam, hogy olimpiai szintes lettem, akkor a munkahelyemen ültem. Az első érzés persze örömteli volt, de a második gondolatom az volt, hogy miért nem a célvonalon élhettem meg azt, hogy sikerült. A sors elvette tőlem ezt az élményt, hogy befutottam a célba és olimpiai szintet csináltam. De nagyon örülök, hogy végül is az eredeti szint is meglett.

A munkahelyemen lehetővé tették, hogy napi négy órát dolgozzak, de a maraton után visszamegyek nyolc órába. Amire több időm jut, az a kiegészítő edzések és a regeneráció. Korábban nem sok időm volt pihenni. Most is reggel kimegyek 7-kor futni, de van időm nyugodtan nyújtani, leülni, eleinte kicsit furcsának is tűnt, hogy mennyi időm marad így. Próbálok többet nyújtani, smr hengerezni, fürdőbe menni, masszíroztatni.

Az edzéseken sokat nem emeltünk, mert az idő nagyon rövid ahhoz, hogy jelentősen átalakítsuk a többéves, bevált edzésrutint. Heti 20 kilométerrel emeltünk, ez most nagyjából heti 160 kilométert jelent. Nagy változtatások hatására a maratonig lehet, hogy csak pont elfáradnék, esetleg lesérülnék. Az olimpián nagyon meleg lesz, valószínűleg nem fogunk jót futni, de ha minden jól megy, el tudom képzelni, hogy megjavítom a legjobbamat (2:16:57).

Olvass még inspiráló futókról!

• “Néha összeszorított foggal megyek előre” – Papp Krisztina futó így készül a riói olimpiára
• Szülés után, a kisbabájával készült fel a riói olimpiára Erdélyi Zsófia maratoni futó
• Hős lett a futó anyukából, aki megmutatta a testét szülés után