nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
Boldog békeidők bódulata: így drogoztak dédanyáink

Boldog békeidők bódulata: így drogoztak dédanyáink

A XX. század elejének Magyarországán a mainál kisebb, de aktív drogpiac működött. Bár kevés írásos emlékünk van róla, ha kicsit jobban körülnézünk a századelő környékén, látni fogjuk, hogy nem csak az abszinttól álltak be a kor honpolgárai.
Andersen Dávid
Andersen Dávid
f Ajánlom

Ismét lefüleltek egy kokainüzért. A rendőrség tegnap ismét razziát rendezett kokainüzérek után. Behatoltak Nagy Erzsébet Nefelejts-utca 31. számú házban lévő lakására, ahol kokainmámorban találtak két nőt, Balla Andrásnét és Pangó Erzsébetet. Bakizy Gusztáv rendőrtanácsos mind a három nőt egyenként 30 napi elzárásra ítélte, és örökre kitiltotta Budapestről.

Ez áll abban a korabeli újságból beszkennelt hírben, amely cikkünk apropójául szolgált. Sajnos nem sikerült beazonosítanunk, hogy melyik lapból származhat a hír, de tény, hogy kevés információnk van a XX. század eleji Magyarországon tapasztalható droghelyzetről. (A boldog békeidőknek nevezett korszak 1867-től 1914-ig tartott, az alábbiakban a kifejezést kiterjesztve, a második világháborúig terjedő időszakra fogjuk érteni).

A XX. század elején már egyre élénkülő droghasználat volt megfigyelhető Magyarországon is, igaz, a használt szerek egy része más volt, mint napjainkban. Nem meglepő módon a korabeli drogosok nagy része az egészségügyi dolgozók közül került ki, mivel akkor a ma már kábítószernek tekintett anyagok jelentős részét gyógyászati célra alkalmazták. Gerevich József és Veér András szerkesztette az 1992-ben megjelent A kábítószer kihívása című könyvet, amelyben Donkó Erzsébet tollából szerepel A hazai drogproblémák a századfordulótól a második világháborúig című fejezet. Ebből az írásból derül ki, hogy a kábítószerek már ebben az időszakban is “a visszaélés eszközei voltak, a társadalom széles rétegei fogyasztották, termelték, árusították”. A drog jelen volt az éjszakai életben, sőt már dílerek egész hálózata is működött az országban.

Az ópium mámorában

A kor egyik legnépszerűbb drogja az ópium volt, annak ellenére, hogy a brit-kínai nagy ópiumháborúkat követően 1906-ban a kínai kormány betiltotta az ópium termelését. A helyzet megoldására 1909-ben ült össze az első Ópiumügyi Nemzetközi Bizottság, amely az ópium forgalmazásának és használatának módját szabályozó, 1912-es hágai egyezményt készítette elő. Az egyezményhez hazánk a trianoni békeszerződés aláírásával csatlakozott.

Ópiumpipa, használat közben

Ópiumpipa, használat közben

Donkó Erzsébet szerint hazánkban a nyers ópium volt az egyik elsők között használatos szer, amelyet idővel már Magyarországon is előállítottak. A meglévő beszámolók alapján az első hazai termelő Dér Endre volt, aki 1933-ban 25 kataszteri holdon termesztett mákból nyerte ki a nyers ópiumot, amelyből 47,5 kilogrammot tudott megtermelni. A mai Tiszavasváriban, egykori Büdszentmihályon élt Kabay János, az a fiatal gyógyszerész, aki már ennél korábban kifejlesztett módszerével a zöld mákgubókból közvetlenül – az ópiumot átugorva – egyből morfint tudott előállítani. Ezt az eljárást 1925-ben Magyarországon és Németországban is szabadalmaztatták, Kabayt pedig a morfingyártás magyar atyjaként” emlegették.

Kabay János módszerét Németországban is szabadalmaztatták (Fotó: kabayjanos.eu)

Kabay János módszerét Németországban is szabadalmaztatták (Fotó: kabayjanos.eu)

Donkó adatai szerint 1934-ben – szintén Kabay módszereivel – már 404 kilogramm morfint és 3,2 kilogramm kodeint állítottak így elő, ez a mennyiség azonban még az ország belső fogyasztási szükségleteit sem fedezte. Két évvel később, 1936-ban egymillió magyar lakosra már 10,4 kilogramm morfin jutott, ez valamivel az európai átlag (10 kg) felett volt.

#BETÉPVE: napjaink magyarországi droghelyzetéről Betépve című rovatunkban tájékozódhatsz bővebben. Tovább>>

 

Az ópium, illetve az abból készült morfin népszerűsége az első világháborút követően kezdett meredeken növekedni, még azokon a területeken is, ahol korábban csak szórványosan fordult elő a fogyasztása. Eleinte főleg a műveltebb rétegek kedvelt kábítószere volt. Közülük is elsősorban az orvosok, gyógyszerészek éltek vele, főként azért, mert viszonylag könnyen jutottak hozzá a szerhez. A háború után a hadsereg felbomlásakor a hadianyagokat sokszor ellenőrizetlenül hordták szét, így kerülhetett rengeteg gyógyszer és kábítószer az utcára, amellyel akkor még teljesen ellenőrizhetetlen módon kezdtek kereskedni.

Kockacukorhoz hasonló

Kockacukorhoz hasonló “kockamorfin” – a morfinfüggőket egy időben kokainnal próbálták leszoktatni

Ahogy Donkó írja: “az 1918-19. évi forradalmi idők, az elvesztett háború utáni ideges hangulat kedvező talajt teremtett a szenvedély elterjedésének”. A kor írói közül többen könnyelmű és gondatlan orvosi rendelkezések eredményének tartották a morfium és az egyéb ópiátszármazékok egyre szélesebb körben megfigyelhető használatát. Egy 1928-as irat (Vámossy) a következőképpen fogalmaz a morfium veszélyeivel kapcsolatban:

A mai ember, aki elviselhetetlen és semmiféle más gyógyszerre nem szűnő fájdalma ellen csak egy ízben is morfiumot kapott, másodízben már sokkal türelmetlenebb a fájdalmával szemben, mert tudja, hogy milyen kis tűszúrás árán szabadulhat meg attól. Később már követeli orvosától, mert egyáltalán nem tud, nem akar szenvedni, mert szinte tudtán kívül élvezi, sóvárogva várja a morfium nélkülözhetetlen hatását. Így lesz a morfium – ami kezdetben szenvedőt megváltó áldásos csillapítószer – sok embernek a végzete, amelytől többé szabadulni nem bír.

A kor gyógyászati módszereit remekül példázza, hogy akkortájt a morfiumot még olyan betegségek kezelésére is használták, mint az asztma vagy a neurózis, illetve a kólika. “Jellemző jelenségként említik a korabeli szakirodalomban, hogy az elmebetegek, akik heteken, hónapokon keresztül kaptak morfiumot, rendszerint nem szoktak rá.” A húszas évek Magyarországán elterjedt szokás volt az is, hogy a nyugtalan csecsemőknek mákteát adtak, hogy ne sírjanak annyit. Ez gyakran előfordult akkor is, ha a gyerekre bébiszitter, vagyis dajka vigyázott. 1927-ben a Budapesti Orvosi Újság arról számolt be, hogy a  morfinisták 50%-át az orvosok és gyógyszerészek tették ki, ám az egyre szélesebb kört érintő drogproblémát jól példázza, hogy a háborút követően tízszeresére emelkedett a morfinisták aránya a munkások körében is. Csökkent a drogot kipróbálók, használók életkora is, a harmincas évekre már 60% volt a 25 évnél fiatalabb morfinisták aránya.

Bayer márkájú heroin, köhögés ellen

Bayer márkájú heroin, köhögés ellen

A heroin is jelen volt a XX. század első felének Magyarországán, igaz akkor még erősen kötődött a gyógyászathoz. A heroin alapjául szolgáló diamorfint először C. R. Alder Wright szintetizálta 1874-ben, azonban csak azután terjedt el, hogy a Bayer gyógyszergyár vegyésze, Felix Hoffmann további kísérleteket végzett vele. A heroin kutatásába azért vágtak bele, hogy találjanak egy, a morfiumnál kevésbé addiktív anyagot. Ez nem sikerült, a heroin csaknem két és félszer erősebb függőséget okoz, ennek ellenére a Bayer 1898 és 1910 között nem addiktív morfinhelyettesítőként, illetve köhögéscsillapító gyógyszerként forgalmazta a heroint. Kevésbé volt elterjedt, mint az egyéb drogok, összehasonlításként: 1934-ben Magyarországon egymillió lakosra 28,68 kilogramm ópium, 2,39 kilogramm kokain és csupán 0,34 kilogramm heroin jutott.

Egy férfi heroint csomagol kisebb adagokba (1940)

Egy férfi heroint csomagol kisebb adagokba (1940)

VBK helyett kokain: a celebdrog legendája

A kokacserjéből izolált kábítószert először 1860-ban állították elő, Európában a XIX. század nyolcvanas éveiben jelent meg. Magyarországra elsőként gyógyszerként érkezett, a morfinisták kezelésére használták, amíg fel nem ismerték, hogy a szer súlyosabb függőséget is okozhat.

A kokain kábítószerként való elterjedésének egyik okaként a feljebb már említett 1928-as Vámossy írás a gyógyszergyárak kapzsiságát nevezte meg. A kokaint ugyanis helyi érzéstelenítőként használták, azonban az olyan modernebb szerek, mint például a novokain szinte teljesen kiszorították a kokaint az egészségügyből. Vámossy szerint a nagy gyárak ezért nem tudták már törvényes úton értékesíteni a készleteiket, így titokban adtak túl rajtuk, a szer ezen az úton került a dílerekhez, akkori kifejezéssel élve ügynökökhöz. Érdekesség, hogy a napjainkban általában a világsztárok és hírességek drogjának tartott kokaint már a századforduló során is hasonlóan próbálták pozicionálni, igaz, akkor ez még csupán “marketingfogás” volt. Ahogy Vámossy írja:

az ügynökök veszélyességét növelte, hogy a cél (tehát a rászoktatás) érdekében az első adagokat ingyen kínálták, és fényes példákat hazudtak [a szert használó] előkelőségekről, nagy szellemekről.

Kokainos fogfájás elleni cseppek reklámja az Egyesült Államokból

Kokainos fogfájás elleni cseppek reklámja az Egyesült Államokból

Ehhez képest a XX. század első felében a kokain még egy teljesen más réteg kedvelt drogja volt, igaz, az éjszakai élet szereplőihez már ekkor is volt köze. Temesváry 1936-os írásában úgy fogalmaz, hogy a kokain főleg “kéjnők, pincérek, kávéházi ruhatárosok, artisták, színészek, sőt egyetemisták között gyakori”. A harmincas években a kokaint már szintetikus úton is elő tudták állítani, 1933-ban Magyarországon egymillió lakosra 3,39 kilogramm jutott a drogból, ez 0,4 kilogrammal volt magasabb az európai átlagnál.

Sigmund Freud nagy rajongója volt a kokainnak, mentális és fizikai problémák enyhítésére is ajánlotta a szert

Sigmund Freud nagy rajongója volt a kokainnak, mentális és fizikai problémák enyhítésére is ajánlotta a szert

Ami a könnyű drogokat illeti, a marihuána magyarországi használatáról gyakorlatilag nincsenek információink a XX. század elejéről, azt azonban rendőrségi jegyzőkönyvből tudjuk, hogy 1937-ben a mohácsi Fővámhivatal egy, a Dunán felfelé haladó uszály kormányosának lakófülkéjében, a hajópadló alatt 3,5 kilogramm hasist talált. Dr. Ujváry István, az MTA Kémiai Kutatóközpontjának korábbi munkatársa, a természetes és szintetikus drogok kémiájának és toxikológiájának szakértője szerint ennél sokkal többet azonban nem igazán tudni a könnyű drogok magyarországi használatáról, mivel az főként az amerikai jazz-szcénában volt jellemző.

Így árulták a drogot a századelőn…

Mint a cikk elején bemutatott újsághírből is látható, a XX. század elején még nem igazán tudták a helyén kezelni a drogos eseteket, a kokaindílereknek ezért csupán 30 napi elzárás és Budapestről való kitiltás járt. Mivel a szerek jelentős része a gyógyszeriparból és az egészségügyből érkezett, a drogok elsődleges terjesztői a gyógyszerészek és a gyógyszercégek ügynökei voltak. A köznyelv üzéreknek vagy ügynököknek nevezte a drogkereskedőket, akik idővel egyre szervezettebb módon terítették az árut, az első világháborút követően elterjedő morfinizmusnak köszönhetően pedig a társadalom szegényebb rétegein is megtalálták a fogást.

A kor embere számos helyen hozzájuthatott a bódítószerekhez, az üzérek tánciskolákban, pályaudvarokon és éjszakai szórakozóhelyeken kínálták portékájukat. Vámossy 1928-as írásában arról számol be, hogy “az üzérek sorában az éjszakai mulatók pincérei, ruhatárosok, kávéházi zenészek, gépkocsivezetők és perditák” is szerepeltek, idővel tehát a gyógyszerészeken túl a társasági élet szereplőiből is kerültek ki dílerek.

Boldog békeidők bódulata: így drogoztak dédanyáink

Ami az árakat illeti, egy rendőrségi nyomozás dokumentumaiból tudjuk, hogy egy állástalan cukrászsegéd – akinek az apja vidéki gyógyszertáros volt – nagy tételben lopott el üres, de szabályosan lebélyegzett gyógyszertári megrendelőket és így tudott nagy mennyiségben kokaint vásárolni. 100 gramm kokainért 187 pengőt fizetett, ezt a csomagot pedig azonnal tovább tudta értékesíteni 320 pengőért. A vevő az erdeti csomagolásban lévő kokaint száz darab egygrammos csomagra osztotta szét, ezeket csomagonként 6 pengőért értékesítette. Ez azonban még nem a fogyasztókhoz került, hanem az üzérekhez, akik szalicilsavval hígították fel a kokaint, amelyet 0,2, illetve 0,15 grammos adagokban árusítottak 2, illetve 1,5 pengőért. Az eredetileg 187 pengő értékű drogból így végül 2000 pengőnyi bevétel származott.

…és így üldözték a dílereket

Az 1912-es Hágai Egyezményt követően írták alá azt a genfi egyezményt, amelyhez 57 állam csatlakozott, és amelynek célja a kábítószer gyártásának korlátozása, forgalomba hozatalának szabályozása volt. Ez már nemcsak az ópiumra vonatkozott, hanem más, az egészségre ártalmas szerekre és gyógyszerekre is. Magyarország ez utóbbit 1933-ban ratifikálta.

1934-ben kezdte meg működését a Kábítószereket Ellenőrző Központi Szerv, amely kezdetben egy fogalmazásbeli tisztviselőből, egy orvosszakértőből, egy statisztikai és számvevőségi munkálatokkal megbízott tisztviselőből és a Magyar Királyi Rendőrség állományából kivezényelt három detektívből állt. A szerv feladata az volt, hogy megnehezítse, hogy a fogyasztók hozzájussanak a kábítószerekhez, emellett felkutatta és “veszélytelenítette a fertőző forrásokat”, vagyis az üzéreket.

1935-ben a központi szerv nyilvántartásában már 109 “toxikomániás egyén” szerepelt. Közülük 39 férfi, 70 nő. A korabeli beszámoló szerint “foglalkozásukat tekintve erősen megoszlanak, de feltűnő a perditák nagy száma (49)”. Egy évvel később már 170 toxikomániást tartottak nyilván, közülük 15 orvos, 6 gyógyszerész, 1 jogász, 54 prostituált és 1 ügyvéd szerepelt, illetve volt még köztük artista, pincér, kereskedő, iparos, szakács és “magánzó” is.

Ugyanennek az évnek a végére a központi szerv 241 kábítószerüzért tartott nyilván, akik majdnem mind kokainnal kereskedtek. A statisztika szerint 210 férfi, 31 nő, 37 külföldi és 204 “belföldi honos” személy tette ki ezt a csoportot. Foglalkozás szerinti megoszlásuk: “többnyire állástalan iparosok, kereskedők (58), gyógyszerészek (48), kéjnők és pincérek (12-12), magántisztviselők (9), gyógyáru-nagykereskedők és drogisták (7-7), orvosok (6), orvostanhallgatók, artisták, portások és gyógyszerészgyakornokok (3-3). 1941-re a központi szerv már 1000 kábítószerüzért tartott nyilván.

Meglepően modern kezelési módszerek

Napjainkban, amikor a tűcsere programokat felszámolják, rendkívül progresszívnek tűnik a XX. század elejének drogosok kezelésével kapcsolatos gyakorlata. Egy 1939-es írás szerint “a kor szakemberei a különböző szakirodalmak szerint szinte teljes mértékben megegyeztek abban, hogy a narkománok gyógyítása csak gyógyintézetben […] lehetséges”, ugyanakkor “a narkomániás egyének a fennálló törvényes rendelkezések szerint akaratuk ellenére elvonókúra céljából zárt intézetben nem voltak tarthatók”. Kényszerkezelést csak abban az esetben rendeltek el, ha a “narkomán egyének” bűncselekményt követtek el. A kezeléstől egyébként a kor szakértői “társadalmi prevenciót és az egyén gyógyulási esélyeinek növekedését” várták. De már 1936-ban beszámoltak a pszichoterápia jótékony hatásairól is, emellett a megelőzést segítő felvilágosító filmekkel igyekeztek gátat szabni a kábítószerek terjedésének, az orvosok számára a szakmai folyóiratokban közöltek cikkeket a legkorszerűbb gyógyítási, kezelési eljárásokról. 

A cikk írása során nyújtott segítségéért köszönetet mondunk Dr. Ujváry Istvánnak, a Budapest Műszaki Egyetem docensének.

További cikkek kábítószerről az NLCafén:

Megosztás Facebookon