Pszichológushoz járok és nem szégyellem, sőt a gyerekeim is tudnak róla

Választhattam, hogy egy érzelmileg bántalmazó férj mellett maradok, vagy beleugrom fejjel előre a sötétségbe, és megpróbálok megállni egyedül a lábamon három gyerekkel. Nem egyszerű döntés, több évig húztam-halasztottam. Próbáltam homokba dugni a fejem, úgy tenni, mintha nem az lenne, ami van, és igazából nem lenne semmi gond velünk és a házasságunkkal. Elfojtottam az érzéseimet egészen addig, amíg már majd megfulladtam tőlük, és amíg már nem tudtam végül hazudni saját magamnak, és ki kellett mondanom, hogy én egy bántalmazóval élek együtt. Nem tudtam akkor még, hogy miért alakult így, hogy beleléptem egy ilyen kapcsolatba, ma már tudom, a pszichológusnak hála, hogy mi minden volt gyerekkoromban rám hatással, amiért ilyen férfit választottam.

Igen, ehhez kellett egy pszichológus.

Sokáig töprengtem és tiltakoztam ellene, mert mégis, hát azok járnak pszichológushoz, akiknek komoly baj van a fejében. Nekem nincs komoly bajom, csak épp elbaltáztam a kapcsolatomat, nem vettem észre a jeleket, amelyeket előbb kellett volna, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Nincs itt semmi gond, hiszen szépen viszem előre az életünket, összetartom a gyerekeket, dolgozom, igyekszem mindenben helytállni. Csak épp közben belül, a lelkem olyan volt, mintha egy nagy befagyott tó lett volna. Nem éreztem nagyjából semmit, érzelmileg lebénultam, pedig azt vártam, sokkal jobban érzem majd magam attól, hogy megszabadultam egy olyan embertől, aki csak visszahúzott. Nélküle könnyebb lett az élet, nem kellett minden nap félelemben élni és békés légkör uralkodott otthon, én mégis összeomlottam belül.

Kívülről nem látszott semmi rajtam ebből, nem jártam leszakadt arccal, felkeltem minden reggel, határozottnak, magabiztosnak tűntem, és minden dolgomat becsülettel elláttam. Mosolyogtam a gyerekeimre, beszélgettem a barátaimmal és megfőztem az ebédet. De közben belül csak ültem az ágy sarkában, fejemre húzott paplannal.

“Nem pszichológus kell neked, hanem egy nagy pofon”

“Minek neked pszichológus, én magamnak megoldom. Hülyeség, egy vadidegen, mit mondhatna, mit tudhat rólad? A pszichológusok nem csinálnak semmit, csak kérdéseket tesznek fel, ezt te is meg tudod tenni, csak legyél őszinte magadhoz. Arra vannak a barátok, hogy ne kelljen pszichológus. Csak bölcsészek, bárki be tudja seggelni a tananyagot az egyetemen, aztán meg okoskodik másoknak a rendelőben, nem orvosok, akik tényleg értenek a lélekhez. Nem pszichológus kell neked, hanem egy nagy pofon, hogy észhez térj és elkezdj örülni annak, amid van. Te sem tudod, mit csinálj jó dolgodban, csak sajnálod magad. És mit csinálsz majd egy pszichológusnál, sírsz neki, simogatja majd a buksidat, és minden problémádat rákeni az anyádra? Aki pszichológusnak megy, az betegebb ember, mint a páciensei, mindegyik azért lesz pszichológus, mert valami baj van a fejében. A te problémáid nem is problémák, csak magadnak kreálod őket, kapd már össze magad, nem kell neked pszichológus. Minden válasz benned van, nem kell külső segítség, hogy megtaláld magadban a boldogságot.”

A fenti mondatok közül az összeset hallottam mások szájából. Nagyjából így foglalható össze a környezet, a külvilág általános véleménye arról, ha valakiről kiderül, pszichológushoz szeretne járni. Az valami szégyellni való, bűnös dolog, és az olyan ember biztos elmerült az önsajnálat legmélyebb bugyraiban. Óriási tévedés. Az ember néha eltéved, és olyankor kell valamilyen segítség. Hogy újra megálljon határozottan a két lábán, és ne önmagát hibáztassa a világon mindenért. Hogy ne önostorozással keljen fel minden reggel. És hogy megszeresse magát újra egy kicsit, és kilépjen a fejében kialakult ördögi gondolatkörből.

Nem elég, hogy vannak barátok, a barátokkal nem lehet úgy beszélgetni, nem mondasz el nekik mindent, nem akarod őket terhelni a gondjaiddal, főleg akkor nem, ha olyan a hozzáállásuk, hogy azt sem tudod, mit problémázz jó dolgodban. Most szabadultál meg valakitől, aki megkeserítette az életedet, tessék boldognak lenni, egy-kettő. A barátoknak azért sem mondasz el mélységekig magadból mindent, mert nincs titoktartási kötelezettségük, és akármekkora is a bizalom, ez bizony számít. Meg még számít az is, hogy mit gondolnak rólad, nem megfelelési kényszerből, csak kódolva van, hogy a legjobb arcunkat akarjuk mutatni a környezetünkben élőknek. Nem tartom bolondnak magamat és mást sem, aki akármilyen problémával pszichológushoz fordul. Az enyém például egy olyan nő, aki annyira egyértelműen látja kívülről az életem, hogy nekem is egyértelművé vált sok dolog, ami addig egy nagy útvesztőnek látszott.

Azt is fontosnak tartottam, hogy elmondjam a gyerekeimnek, hogy hova járok el hetente egyszer délután.

Egyrészt azért, mert utálok nekik hazudni, és ha nem árulom el, akkor mindig valamit ki kellett volna találnom, hogy mégis hova megyek, az pedig fárasztó. Most minden héten töprengjek, hogy mégis hova kell mennem? Hazudjam azt, hogy edzésre járok? Engem ismerve ezt pont úgysem hinnék el, akkor már jobb, ha igazat mondok.

Másrészt pedig tudom, hogy csak gyerekek, nem pedig hülyék, pontosan tudják, ha valami nincs rendben az anyukájukkal. Biztos vagyok benne, hogy érezték azt is, mennyire felborult a lelki egyensúlyom, még ha én ezt próbáltam is minden eszközzel palástolni. Érezték a belső bizonytalanságomat, hogy megrendült a hitem magamban és a világban, hogy valami zavar van az erőben, csak épp nem tudták megfogalmazni még maguknak sem, mert ahhoz kicsik. És mivel tudták, hogy gond van, azt is meg kellett tudniuk, hogy van rá segítség, így elmeséltem nekik, hogy pszichológushoz járok, aki egy olyan ember, akitől nem leszek ilyen sokat szomorú. Az ő nyelvükön próbáltam elmondani, hogy nincs baj, és bízhatnak bennem, épp teszek azért, hogy még vidámabb legyen az életünk. Nem sötét titok ez, amit őrizgetnem kellene és védenem tőle a gyerekeimet, hanem egy reményteli lehetőség, amitől mindannyiunknak jobb lehet.

Nem gondolom, hogy mindenkinek ez a jó megoldás a problémájára, van, akinek az jön be, ha elmegy egy szellemi vezetőhöz, vagy elkezd futni, vesz egy kutyát, nem tudom, minden ember máshogy működik. Csak azt tudom, hogy felesleges azokat elítélni és a fárasztó előítéletekkel bombázni, akik ezt a pszichológusos utat választják, mert ez is pont olyan, mintha bejelenteném, hogy azzal sikerült kilábalni az idegösszeomlásból, hogy mondjuk kettlebelledzésre kezdtem járni. Vagy mondjuk minden nap megettem egy szelet csokit. Bár kétségtelen, hogy ez utóbbi sokkal kellemesebb terápia lenne.