Nem a mérleg mondja meg, hogy te ki vagy – ne küzdj vele egy életen át!

Sőt én is közéjük tartozom, az vagyok, aki minden héten egyszer szigorúan mérlegre áll, centivel alaposan leméri minden domborulatát, hogy ugye az elmúlt hét erőfeszítéseinek van eredménye. Nem mindig jön össze, van, hogy még többet is mutat a mérleg, és olyankor jön az a kínzó érzés, hogy mit csináltam rosszul, miért vagyok ilyen béna, hogy lesz megint lapos a hasam, nekem már sose lesz normális testem, hát milyen ember az ilyen, aki még gatyába sem tudja rázni magát – olykor szó szerint, hiszen ugrálva sem tudom magamra szuszakolni az egy mérettel kisebb nadrágot.

Mi történik, amikor nem mutat kevesebbet a mérleg? Önostorozunk.

Mi mindannyian, akik a globális fogyókúra-őrületben részt veszünk, saját magunkat kezdjük el szidni, és olyan képtelenségeket gondolunk, mint például azt, hogy ilyen külalakkal nem lehet majd strandra menni, vagy hogy leplekkel takarjuk majd el a kicsit itt-ott felbukkanó hurkákat.

Ez nem egy olyan cikk, amiben majd én megpróbálok mindenkit meggyőzni, hogy ducin is szép az élet, és bizonygatni, hogy jól érzem magam a bőrömben a kis hájammal. Mert nem igaz. Nem kényelmes, és nem is egészséges az élet 10 kilós többlettel, egy rakás dologban zavaró, nem csupán esztétikai kérdés, tehát azt gondolom, hogy igenis le kell adni a nagy súlyfelesleget, leginkább azért, hogy könnyebbek legyenek a mindennapok. De ezt is ésszel kell csinálni és nem mindent alárendelni a fogyókúrának és főleg nem a mérlegen látható kis számoknak.

Mert az állandó mérlegelésből lehet az, hogy már elveszítjük a testünkkel való kapcsolatot, az örömet, amit nyújtani tud, és már csak egy teljesítendő feladatnak látjuk, amit sosem sikerül véghez vinni. Hiszen csak nem akar az a szám még lejjebb és még lejjebb menni. Úgy tűnik ez a mi női keresztünk, amit egész életünkben viszünk, hogy egy számot bűvölünk és azon vagyunk, hogy egyre csak csökkentsük. Egy életen át egy kétjegyű számmal küzdeni elég nagy badarságnak tűnik, mi mégis ezt tesszük.

Pedig ez csak egy szám. Az a szám nem én vagyok.

És a te számod sem határoz meg téged. Ha 10 kilóval kevesebb lennék én már nem is lennék én? Ha te leadnád azt az 5 kilót, akkor más ember lennél? Biztos, hogy nem. Miért élünk akkor ennek a kis szerkezetnek a bűvkörében? Hogy lehet, hogy egy kétjegyű szám elrontsa a kedvünket és ellopja az összes önbizalmunkat? Ki vagyok én a mérleg számai nélkül? És ki vagy te, ha nem küzdesz a saját számoddal?

Sokat gondolkodtam ezen, miközben visszatartottam magam hat lóval, hogy nehogy ráálljak ma reggel a mérlegre. Mi és ki vagyok, ha egy pillanatra elfelejtem azt, hogy a gondolataim 70 százalékát a kilóim száma tölti ki? A maradék 30 százalék oszlik meg a gyerekeim, a dalszövegek és a receptek között? Ha önmagam teljességében lemérném magam, nem számok jönnének a mérlegre.

Anya vagyok

Így három gyerek után például már nyugodtan felfoghatnám végre, hogy amellett, hogy nő vagyok, egy kicsivel nagyobb fenékkel, mint az szükséges lenne, alapvetően anya vagyok. Az az anya, aki éjjel tereget és reggel kakaót készít, aki után minden harmadik percben valamelyik gyermeke kiált. Ez a test, amim van, három gyerekszülést szolgált ki, háromszor felvágták, háromszor állt csatasorba, hogy egészséges gyerekeknek adjon életet – igen, mindez nyomot hagyott rajta. A csíkokat, megereszkedett hasat, szélesedő csípőt nem ostorozni, hanem tisztelni kellene azért a teljesítményért, amit nyújtott.

A bal karom is vastagabb, mint a jobb, mert “anyukabicepszem” van, 10-15 kilós gyerekek ültek sorra a csípőmön, a bal karommal tartottam őket. Most pedig szidom szegényt, hogy lehet így kinézni? Milyen ember vagyok én, hogy meg merem szólni, amiért nem tökéletes, mikor a bal karom feláldozta magát a gyerekeim súlya alatt.

Író vagyok

A kilóimon túl, ezekben a párnás kezekben tehetség van, folynak belőle a szavak. Írtak, szerkesztettek és fordítottak már könyveket, számtalan szöveget, vigasztaltak másokat, szívhez szóltak, néha odacsaptak, sőt meg is tudtak ijeszteni pár internetes trollt, akik a lányaimat zaklatták. Ez is benne lenne a mérlegelésben, az énem nagy része író, aki nem tud nem írni. Nem hobbiból ír, hanem kényszerből, a betűk úgy jönnek ki belőle, mintha muszáj lenne. Mert az is. Ha nem írhatok, akkor az nekem rossz, akkor az olyan, mintha nem ihatnék kávét. Függőség, csak legalább a jó fajtából. Ez is vagyok én.

“Apu magányos szíve vagyok”

Mi mindenből állok még én? Mi mindenből állsz te? Ugye, hogy mennyi minden vagy a kilóidon túl? Ugye, hogy tiszteletet érdemelsz saját magadtól, akkor is, ha nem annyit mutat a mérleg, mint amennyit a trendek szerint kellene? Én egyszerre vagyok még feleség, aki próbál jó feleség lenni, szakács, aki próbál jókat főzni, takarítónő, aki csapnivaló ugyan, de azért igyekszik, barát, aki mindig ott akar lenni egy nagy széles vállként a többiek számára és gondoskodni azokról, akiket szeret.

Ezen kívül még mindenképpen szeretnék világutazó is lenni, aki fogja az egész családját, és bejárja a legszebb tájakat, olyanokat, amikről még nem is hallott. Azt hiszem mindehhez teljesen mindegy, hogy hány kilót mutat a mérleg, a lényeg, hogy ebben a testben én vagyok. Az vagyok én is és te is, akit számokkal mérni márpedig nem lehet.