2014. Július 15.

Valójában udvariatlan bunkók vagyunk, én is

Idegesít, hogy babrál a telefonjával ahelyett, hogy velem foglalkozna. Már többször szóltam neki érte, úgy csinál, mintha érdekelné, pedig nem. Végül feladom, és én is előveszem a mobilom.

Jámbor Eszter

Lépcsőház, reggel, jön az egyik szomszéd vagy valaki szembe – inkább félrenéz, lapul a falhoz, szinte oson, csak nehogy véletlenül köszönni kelljen. Na, csak azt ne, mert a szomszédoknak való köszönést a sátán kényszeríti szegény gyermekeire, ennél már csak a vissza nem köszönő, tőled 5 centire eloldalgó szomszéd vagy kolléga jobb, na mindegy is. Próbálom túltenni magam a dolgon. Aztán eszembe jut – néhány másodperc önvizsgálat után –, hogy a múltkor én is bunkó voltam, amikor nem köszöntem vissza egy csajnak az utcán, mert annyira el voltam foglalva az új napszemüvegem imádatával, hogy csak percekkel később esett le, hogy ki volt az, és hogy nekem köszönt.

Az ülésen a táskája, a szenvtelenebbnek akár a bőröndje, néz ki az ablakon, mintha dolga lenne, és ez persze feloldozást is ad neki az alól, hogy elvegye a cuccait, és le lehessen ülni mellé mondjuk egy távolsági buszon. Gondolatban anyázom egyet, aztán leülök, és persze én is nagyon szeretném a kettes ülésen egyedül tölteni magammal az utazási időt. Önző rohadék vagyok, én sem szeretném, ha mellém ülne esetleg – uram bocsá’ – egy büdös ember, vagy olyan, aki beszélgetni akar. Szóval gondolatban magam mellé teszem én is a táskám, és próbálok negatív hullámokat sugározni magam köré, mert bunkó vagyok én is.

Képernyőre tapadó, kissé ködös tekintet, automatikus hüvelykujjmozdulat. Ül velem szemben az egyik legjobb barátom, telefonja a kezében, én meg beszélek hozzá. “Leégett a lakásom, elrabolták a kutyámat, és meztelenül sétáltam az utcán” – mondom, persze egyik sem igaz. “Aha, aha” – bólogat, próbál megértőnek tűnik, de valójában le se szar, inkább az egyszer (na jó, esetleg többször) látott ismerősei posztjaival van elfoglalva, dob egy-két lájkot – mellesleg az én idióta posztomra is. Szívesen megütném, de aztán rájövök, hogy – bár harcolok ellene – én is érzem a kényszert az esti sörözés vagy netán családi ebéd közben, hogy vegyem elő a telefonom, és vesszek én is ködbe…

Ez az egész arról jutott eszembe, hogy a Vanity Fair készített egy felmérést, amiben arról kérdezték az embereket, mi idegesíti őket a legjobban a többiekben, mikor szólnának rá a többiekre, hogy azt a bizonyos dolgot, amit éppen csinálnak, marha gyorsan hagyják abba. A telefon izélgetése beszélgetés vagy evés közben az, amitől a legjobban elborul az emberek agya, persze akkor, ha nem ők csinálják. Aztán a listára került “az elállják az ajtót a leszállók elől a felszállók, így azok nem tudnak olyan gyorsan leszállni”, és a stoppolni a helyet akár moziban, akár tömegközlekedési eszközön pulcsival, táskával.

A tanulság részemről csak annyi, ami a cikk címe, hogy valójában udvariatlan bunkók vagyunk, én is, persze nem mindig készakarva. Én önvizsgálatot tartok. Ennyi.