nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
“Nem vagyok a kisaranyod!”

“Nem vagyok a kisaranyod!”

"Mi a telefonszámod, kicsikém?" – jön munkaügyben (!) az üzenet, nekem meg elszáll az agyam. Most írjam azt, hogy itt a számom, kisapám? Nem vagyok édeske, sem kisaranyom, és nem szeretem, ha akár ismeretlen férfiak, akár kollégák így szólítanak. Felejtsük már el ezt a degradáló alázást!
Jámbor Eszter
Jámbor Eszter
f Ajánlom

“Tessék csak, menjen előre, kisaranyom” – mondja roppant előzékenyen a középkorú pasi a bolt előtt, és akkor most el kéne ájulnom, hogy micsoda úriember ez a férfi, előre is enged meg minden, de nekem ehelyett inkább a bicska nyílik a zsebemben. “Köszönöm szépen, de ne bizalmaskodjon, kisöreg!” – kéne rávágnom, de annyira jól nevelt vagyok, hogy nem teszem. Nem vagyok a “kisaranya” senkinek, kösz. Tényleg úgy érzem, hogy ez engem degradál, lekezel, olyan ál-tiszteletadásféle. Egyből elhelyez a koordináta-rendszerben: vagyok ugye én, a “kisaranyom”, és van ő, aki megengedi magának, hogy ezzel az egy szóval egyből valamiféle fölé-alá rendeltségi viszonyt teremtsen. Nagyjából olyan, mintha csak úgy játékosan a seggembe csípne a bácsi, és még örülnöm is kéne neki.

A baj ezzel az indokolatlan bizalmaskodás, hiszen nem vagyok a felesége, szeretője, jó barátja, gyereke. Nekem egyedül apukám mondhatja, hogy Eszterke, mert ő olyan szeretettel mondja, hogy abban semmi bántó nincsen.

Egy itt maradt csökevény abból a korból, amikor a nők csakis beosztottak lehettek, főnökök semmiképp, és többnyire -ka, -ke jelzővel illetett (értsd: Klárika, Jolánka, Eszterke) nők vitték a kávét az igazgató úr asztalára.

Amikor suliba jártam nemrég, OKJ-s képzésre, többnyire felnőtt emberek közé, volt egy tanárunk,  ősz szakállú férfi, aki mindig minden nőt “lekicsikémezett”, és röpködtek az “aranyomok” is. Senkit nem zavart, hiszen elfogadtuk, hogy ő a tanár, vagyis felettünk áll, vagy olyasmi, így senkinek a szeme sem rebbent. Csak nekem. Én ahelyett, hogy húztam volna a számat, szépen megkértem, hogy legyen szívesen, engem ne becézgessen, mert zavar. Onnantól kezdve aztán nem mondta, hogy aranyom, legalábbis nekem, de gyakran megkaptam gúnyosan, hogy “Ja, te vagy, akinek nem lehet mondani, hogy aranyom”. Néha meg becsúszott részéről egy “emancipunci” is nagy öblös röhögés közepette. Klassz volt…

“Mi a telefonszámod, kicsikém?” – jön egy valaha volt férfi kollégámtól egy e-mail, aki ráadásul munkaügyben keres, gondolom, jó fej akar lenni, de csak szétdurran az agyam. Érdekes, nekem nem jutna eszembe, hogy mondjuk kisapámnak, netán édesemnek szólítsam a férfi kollégáimat, vagy “lekicsikémezzem” a pasit, aki éppen sört csapol nekem a pult mögött, vagy édesemnek hívjam egy tanítványomat. (Nem mintha lenne tanítványom.)

Persze most jön az, hogy örüljek neki, hogy előreengednek az ajtónál, meg becsüljem meg a kedves szavakat, de nekem az is elég lenne, ha egyenrangú partnernek tekintenének, nem valami kis becézgetni való lénynek.

Megosztás Facebookon