Miért nem tudnak a nők várni? – Vámos Miklós írása

Tanuljáá meg várni! – förmedt egy szürke kabátos férfi Odiszra. Ő csak később ismert rá, és barátságosan köszönt neki: Szia, írókám! Bárkapcsolat volt az övék, arról a pasiról úgy tudta a Zanzibár törzsközönsége, hogy könyvei jelentek meg. Néha meghívta Odiszt egy italra. Most a vécé előtt ütköztek össze, Odisz biztosra vette, hogy a pasas nem oda vár, csak a női előtt szokott sor állni. Mér, te tudsz várni? – kérdezett vissza, félmosollyal. Amaz vállat vont, talán tudnék, de nem szokásom. Odisz legtöbbet a gyerekeire várt, óvodák-iskolák előtt. Mindez semmi ahhoz képest, ahogyan és amennyit a megszületésük előtt várt rájuk. Háromszor nősült, és mind a három asszony rögtön gyereket akart tőle, pedig az egybekelés előtt erről egy szót sem szóltak. Visszatekintve a nyugdíjkorhatáron túlról, akár hízelgőnek is tarthatná, tulajdonképp miből vették, hogy egy ilyen szédült alak megfelelő apa lesz.

Férj mint célszerszám

Az első asszony bejelentette, háromig ő meg sem áll. Klassz, gondolta Odisz a Zichy Jenő utcai albérletben, hármas emeletes ágyat képzelve a konyhaszöglet helyére – abban az odúban legalább a belmagasság rendben volt. De az az egy gyerek sem akart besikeredni. A nej minden hónapban fölajzva várta, hogy a havivérzés kimaradjon, s amikor reményeiben csalatkoznia kellett, pityergett. Később torkaszakadtából bőgött. Valamiféle orvosi tanácsot követve kényszerítette férjét, hogy csakis hátulról hatoljon belé, mert így a legnagyobb az esélye annak, hogy a kis harcosok célba találnak. Ez az a pozitúra, amit Odisz a legkevésbé szeretett, neki az kellett, hogy lássa a nő arcán, amit átél. Ráadásul az orvos szerint célszerű, ha az asszony négykézláb vár negyedórát, farát magasabbra emelve a fejénél. Odisz magára maradt az aktus végén. Ellenségesen szemlélte a cél érdekében kepesztő nőstényt. Azzal a növekvő riadalommal, hogy ha így folytatják, őneki végképp elmegy a kedve a testiségtől. Tette a dolgát, működött, mint a célszerszámok, annak is érezte magát. Arról még gondolkodni sem akart, mi az ő jelenlegi álláspontja gyerekügyben. Egyfelől unta már e szarakodást. Essen végre teherbe, az isten szerelmére, ha annyira akarja! Másfelől biztosra vette, a kis trónörökös(nő) megérkezése esetén eddigi, viszonylag kényelmes életvitelének lőttek. Két lábon járó pénztárcává válik, feladata az lesz, hogy biztosítsa a családnak szükséges anyagiakat. Másodállásban betöltheti a második beosztott rabszolga szerepét, éjszakáit elrontja a babasírás, a kakibűz. Nappali óráinak zömét is.

Kell ez nekünk?

Vegyük hozzá, hogy hamvas hitvese, akivel úgy szerette az erotikus torna minden válfaját, míg rá nem álltak a gyerekgyártásra, kilenc hónapra formátlanná püffed, s még mázli, ha ugyanannyi idő alatt vissza tudja nyerni azt az alakot, ami Odiszt rabul ejtette. Sokáig se kedve, se hajlandósága nem lesz a szexre. Kell ez az ember fiának? Ez nem, de a gyereket imádni fogja, ami több, mint kárpótlás. Az is gond, hogy ha lőnek, ő beáll egy oszlop mögé, aztán vagy eltalálják, vagy nem, de hogy legyen, ha gyerekkel menekül háború – világégés – közepén? KELL EZ NEKÜNK? – ismételgette fejében egy elvékonyodó hang. Ekkoriban (hetvenes évek félideje) idehaza dúlt a szocializmus, a propagandagépezet világszerte éppúgy a valószínűségek közé sorolta a harmadik világháborút, mint azt, hogy a szovjet hadsereg példát statuál valamelyik csatlós országban. Odisz családja Görögországból menekült Beloianniszba, a Fejér megyei görög faluba a polgárháború elől, a fasiszta diktatúra árnyai miatt az óhaza sem tűnt biztonságosnak. Három és fél évbe telt, mire megérkezett a madárcsontú fiúcska. Addigra a feleség tűrőképessége és erőtartaléka fölmorzsolódott. Nem csoda, ha válás lett a vége. Sokan a gyerek kedvéért házasodnak, igen, de sokan meg épp amiatt válnak, magyarázta Odisznak az ügyvéd. Lehet, hogy a nők még kevésbé bírják a várakozást, mint a férfiak?

„Produkálj anyagot!”

A második házasságkötés idején Odisz krisztusi korba lépett. Amint távoztak az anyakönyv-vezetői díszteremből, az új asszony rögtön bedobta, ő egy kislányra vágyik, kezdetnek. KEZDETNEK? Igen, de az se baj, ha fiú lesz, utána legyártjuk majd a hugit! Odisz gyanította, nem lesz az olyan sétagalopp. A nők (legalábbis az övéi) mind azt képzelik, hogy szerény személyükben a termékenység istennőjével kötötte össze a sorsát, így a fogamzás nyomban megtörténik ama éjszakán, amikor óhajtják. E hiedelmüket az sem csorbította, ha a valóság sorozatosan beintett nekik. Sosem kezdtek kételkedni termékenység-istennői mivoltukban, inkább Odiszt hibáztatták. Ennek következtében hosszú élete során kétszer is ott találta magát abban a málladozó csempéjű, ablaktalan és szűk helyiségben, hogy „produkáljon anyagot”. A recepciós hölgy szavai ezek. Hölgy? Lány. Kiscsaj. Combtőig szétnyíló szoknya, mélyen kivágott top, szájfény, vörösre lakkozott köröm. Provokáció, hogy mi, akiknek kezébe nyomja a lapos tégelyt, odakínálja belátásra két feszes mellét a meglepően vastag bimbókkal, anyagot produkáljunk. Az ő pasijának nyilván nem kell. Nem akar ő még gyereket. A fülkében egy koszladt vaságyból állt a berendezés, előtte viharvert kartondobozban gyűrött pornólapok, azokból kéne ihletet meríteni. A falba vágott katedrálüveges tolóablak mögött mozgolódás. Odiszt kioktatta a csaj, a teli tégelyt hagyja nyugodtan a párkányon, a laborosok majd beveszik, ha ő már eltávozott. Óriási. Úgy érezte, csapdába esett. Nem akaródzott leülnie arra a gyanús tisztaságra. Viszolygott attól, hogy kézbe vegye a testrészét, amelyből a görög–magyar sejthadsereg szokott kitámadni. Igen, amikor nem kötelező. Elátkozta a feleségét, aki ebbe a helyzetbe kényszerítette.

„A gyerek az a varázsszó, amivel az embert a legkönnyebb megvágni.”

A cél szentesíti az eszközt

Miért nem tudnak a nők várni? A gyermekáldás, amint a neve is mutatja, akkor jön, amikor a fajfenntartás ősi rítusát végző emberpárra rámosolyog az Isten (anyagelvűeknek: Sors, Jószerencse, N számú véletlen kedvező összjátéka). Kár erőltetni. Aki mégis szívózik, rohangásszon ide egymaga, ahelyett hogy a pasiját küldené. Az Intézet – ahogyan az ott dolgozók (pénzt keresők) szerették hívni – egy bel-budai bérházban üzemelt, két egybenyitott földszinti lakásban. A főnök (tulaj) Ausztráliából hozta haza fogamzásserkentő tudományát. Mint azt a faliújságra kitett interjúban fejtegette, az a célja, hogy a magyarok szaporodását föllendítse. Ehhez képest már a sima vizitért is aranyárban kellett fizetni. A gyerek az a varázsszó, amivel az embert a legkönnyebb megvágni, tudják ezt a ruhával, cipővel, játékkal, könyvvel kereskedők. Meg az efféle intézetek is, ahol reményt árulnak. Odisz még soha nem látott kiszolgáltatottabb arckifejezést (békeidőben), mint amilyen az előcsarnokban várakozó pároké. A szent cél köti őket össze. Mely szentesíti az eszközt. Úgyhogy produkáld azt az anyagot, barátom, hajrá! Mondani könnyű. Izzadt, mint a ló. Végül azért csak sikerült kifacsarnia magából némi produktumot. Ezt követően a laborosok megállapították, vele minden rendben. Előbb vagy utóbb ugyanezt a verdiktet hozták a szakemberek az adott termékenység-istennővel kapcsolatban. Akkor hát?

Nem lehet azt megtanulni

Mikor aztán már senki se számított rá, csak megkötött a cement, és kilenc (vagy kevesebb) hónap múltán megszületett valaki, hogy fejtetőre állítsa a szülei életét. Így Odisz lett az, aki meg sem állt négyig, bár ehhez három anyára volt szükség. Kettővel szaporítottam a magyar népet, kettővel a görögöt, szokta közhírré tenni a Zanzibárban. Kettő még nem szaporítás, mondta az író, akkor még csak pótoltad magad és az asszonyt. Jó, számítsuk mind a négyet magyarnak, a görögök oldják meg nélkülem! E javaslatot a Zanzibár törzsközönsége elfogadta. Odisz emelte fröccsét a saját egészségére. De jó, hogy legalább a gyerekkérdés miatt nem kell többé se várnia, se aggódnia. Testét-lelkét átjárta az elégedettség zsibongása. Míg… Eszébe jutott a lánya. Jaj… most a lánya várta, hogy végre bebizonyosodjék termékenység-istennő mivolta. Odisz pedig, ahogyan valamennyi rendes atya, mélyen átélte a lánya csalódottságát, valahányszor beköszöntöttek ama napok, amikor a retikülbe kerül a fehér-türkizkék tamponos doboz. Ki mondta, hogy tanuljak meg várni? Csak valami ostoba férfi lehetett. A nők tudják, hogy nem lehet azt megtanulni.

Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg. A tartalomból: Ha egy nő gyereket akar Miért nem tudnak a nők várni – Vámos Miklós írása Az illatok ereje – beszélgetés Zólyomi Zsolt parfümőrrel A futás, és ami mögötte van Tavaszi megtisztulás – Kedvenc diétáink Lelki tréning esküvő előtt Anyut akarom! – Szeparációs szorongás kisgyerekkorban Miért jó megbocsátani? – Beata Bishop írása Ha szeretnél előfizetni a Nők Lapja Pszichére, itt és most megteheted!