A messzi dél vadjai – miért Oscar-esélyes a film?

Nem is tudom, mikor láttam utoljára olyan filmet, amit szinte végigpityeregtem. Sokszor olyankor is folyt a könnyem, amikor nem tudtam megmagyarázni, miért.

A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild) egy egészen különleges, kis költségvetésű amerikai film, amely egy hatéves kislány szemszögéből mutatja be, milyen nehéz a világgal egyensúlyban, harmóniában élni. A főszereplő kislány egészen bámulatos alakítást nyújt, amivel már rengeteg díjat kiérdemelt, és nagyon úgy tűnik, hogy az Oscarig is eljuthat. A filmet egy fiatalokból álló kollektíva készítette, ez az első játékfilmjük, amivel rögtön megnyerték a Sundance filmfesztivál fődíját, és Cannes-ban az Aranykamera-díjat.

Három dolog érintett meg leginkább a filmből. Az egyik: az anya nélkül felnövő kislány lelkisége. Fantasztikus gyermek, nemcsak azért, mert kívül-belül szép, sőt gyönyörű, hanem azért, mert egy öreg lélek sugárzik belőle: néhány évesen olyan hozott tudással, bölcsességgel rendelkezik, ami végig lenyűgöz.
A másik, számomra elementáris része a filmnek a természettel való kapcsolat, és a létezés egyfajta romlatlan valódisága. Azt hiszem, ez ríkatott meg leginkább. Van bennem egy szomorúság amiatt, hogy a mi világunkban olyan sok a hamis, a csinált, az eljátszott. Az ételeink, az életeink, a szerepeink, ami nem is azért baj, mert szerep, hanem azért, mert már sokan észre sem veszik, hogy az, úgy bele vannak ragadva.
Ez a film csak újra megerősített abban, amit tudok: ha az ember elveszíti a természettel a kapcsolatot, eltorzul. (Külön erősítette ezt az érzetet az, hogy itt „valódi” emberek vannak, hogy a főszereplő férfi korábban pékként dolgozott, ez volt az első szerepe, ahogyan a főhős kislánynak is.) Itt minden az, ami. Az ételek, az érintések, a nevetések, a sár, az iszapban foszló és rothadó állatok, a ragaszkodás a földhöz, az otthonhoz, az eredethez, gyökerekhez.
A történet szerint a víz által elöntött parányi sziget lakóinak el kellett volna hagyniuk a földjüket, de ők a végsőkig kitartottak mellette.
De más szemszögből is nézhetjük ezt: vajon hogyan reagálunk arra a tényre, hogy itt van a vég? Amikor szembe kell nézni azzal, hogy lejárt egy korszak, el kell engedni azt, ami eddig volt? (Valójában más szinteken most is ez zajlik.) A harmadik, számomra legmegérintőbb eleme az a filmnek, ahogy a végén hozzáállnak a halálhoz. Az eltávozottat égő hajón bocsátják vízre. Eközben a közösség ezt szavalja:

Ahogy a lápvidék szélén állok, nézem,
ahogy eltűnik egy hajó.
El is tűnt.
Sírunk érte. De nem tűnt el.
Ugyanígy itt van velem, mint amikor elment.
Valahol máshol más hangok kiáltanak fel:
„Itt jön!” És ez a halál.
„Itt jön!”

És ekkor sem a halál miatt folytak a könnyeim, az zúgott bennem, hogy mit tarthatunk meg ebben a mulandóságban, ebben a folyamatos változásban? Mi az, amihez tényleg fontos ragaszkodnunk vagy valóban: minden ragaszkodás rablánc? Mi az, amit fontos megtartanunk magunkban, magunkból, a másikból? Hogy csináljuk, hogy azok maradjunk, akik vagyunk, akinek születtünk: nyitott szívű, játékos, csodagyártó örök gyerekek? Akik valahol mindig bennünk maradnak.

Nem fogadom meg, hogy… 
Világvége és/vagy új korszak kezdete?
Mi az igazi ajándék az életedben?