Ne félj 2013-tól!

Vajon mit jelent egy új év? Ismeretlen izgalmak vagy ismeretlen veszélyek tárházát? Személyiség kérdése, ám az ismeretlent kevesen szeretjük. Az ezzel kapcsolatos kutatások meglepő eredményt mutatnak. Az eredmények szerint a legtöbb ember leginkább attól fél, hogy valaki szeretni fogja őt. Furcsán hangozhat, hiszen azt hihetnénk, hogy ez a leghőbb vágyunk. Igen, vágyunk is erre mindannyian, csakhogy a vágyunknál gyakran jóval erősebb a csalódástól való rettegésünk. „Attól fogva, hogy a szék, amin ülünk, egyszer már összeroskadt alattunk, többet már soha nem ülünk rajta ugyanúgy, mint korábban – magyarázza a jelenséget a nemrégiben Budapesten járt Feldmár András, Kanadában élő, nemzetközi hírű pszichológus. – Odaadni magam annak az érzésnek, hogy valaki szeret, kockázattal jár. Mert lehet, hogy váratlanul padlóra esem.”

Így aztán még annak ellenére is rettegünk a csalódástól, ha tudjuk, hogy fáj ugyan, viszont belehalni sem kell. Félünk ugyanis a fájdalomtól is. Azonosítjuk a rosszal, igyekszünk kerülni, amennyire csak lehet. Ezzel viszont észrevétlenül is ártunk magunknak hosszú távon, mert a félelemtől való félelem falat von körénk, elszigetel. Feldmár szerint az, aki a fájdalomtól és a szenvedéstől fél, az tulajdonképpen az élettől fél. „Meg kell szeretni a fájdalmat” – mondja. És hozzáteszi, hogy így vagyunk a félelemtől való félelmünkkel is: megbénít minket, korlátozza az életterünket, keresünk ugyanis egy talpalatnyi helyet, ahol nyugalomra lelünk, ott pedig lecövekelünk, kivárunk, és megpróbáljuk ezen a szűkös területen leélni az életünket, vagy legalábbis abból annyit, amennyit csak lehet.

Persze a felismerés önmagában nem elég, igaz, legalább egy lépés a megoldás felé. Meglepően sokat segít, ha bevalljuk, hangosan megfogalmazzuk a félelmünket. Ha kimondjuk, akkor ugyanis kevésbé tűnik rémisztőnek, ráadásul lehetőséget nyújt másoknak is, hogy megértsenek bennünket. Ám legnagyobb félelmeink gyakran jóval összetettebbek annál, mint hogy kimondhatók legyenek. Feldmár megfogalmazásban a két alapérzés nem más, mint az „életfélelem” és a „halálfélelem”. A változásoktól, az ismeretlentől való rettegést általában akkor hagyjuk a hátunk mögött egy-egy nagyobb lépésnél, amikor halálfélelmünk nagyobb lesz, mint az életfélelmünk: amikor úgy érezzük, hogy ijesztő ugyan a változás, de ha nem változtatunk, abba belepusztulunk.

Ez az érzés azonban, bármilyen ijesztőnek is tűnik, akár áldás is lehet Feldmár évváltó üzenete szerint. Ez segít bennünket a nagy döntések meghozatalában, ez lendít tovább megrekedt szakaszokon és holtpontokon, lényegében ennek köszönhetők életünk nagy, sorsfordító változásai.
Félelmeink tehát akár barátaink és segítőink is lehetnek. Ha elfogadjuk létezésüket, akkor még a tőlük való szorongás is könnyen leküzdhető. „A szorongás úgy szüntethető meg, ha megtanulunk a jelenben maradni, például meditáció segítségével – mondja a pszichológus. – A szorongás megfogható és kontrollálható: egyszerűen rá kell jönnünk, hogy az akarat nem mindig számít. Néha nem történik meg, amit akarunk, és néha megtörténik, amit nem akarunk. Felháborító és ijesztő, amikor az ember akarata nem működik. De kezelhető.”

A legnagyobb segítség az önmagunkkal, félelmeinkkel és szorongásainkkal való küzdelmünkben, ha elfogadjuk azokat, megszeretjük a lehetőségeket, melyeket adnak, és természetesnek kezeljük létezésüket. Nem vagyunk ugyanis rosszak vagy gyengék ezektől az érzésektől, egyszerűen csak emberek vagyunk. Érzésekkel, amelyek természetes része a vágyakozás ugyanúgy, mint a félelem. Éppen ez vezethet minket tovább, és hozhat olyan igazán új és soha nem remélt dolgokat, amelyekért visszatekintve akár még hálásak is lehetünk az életnek.