2012. Március 19.

Szülői döntések, amikért nem vagyunk hálásak

Szülőként az ember számtalan döntést kénytelen meghozni gyermeke helyett, és sajnos megesik, hogy egy-egy döntésnek a gyerek felnőttként is issza a levét, megbocsátani pedig nem könnyű. Olvasóink mesélnek.

Czvitkovits Judit

Szülői döntés jelentette a karrier végét

Katalin (49) – „Valamikor intenzíven zenéltem, és érettségi előtt egy évvel egy akkor nagyon ismert zenekar felvételt hirdetett, szóló énekest kerestek. Apu akkor zenei szerkesztőként dolgozott, az egész ország ismerte, ezért álnéven felvételiztem a zenekarba, hogy ne befolyásolja őket a döntésben az, hogy ki vagyok. Fölvettek. Jártuk az országot, külföldet, lemezfelvételek stb. Aztán jött egy felkérés, amit otthon elmeséltem, és az apu úgy döntött, hogy addig ez a zenekar nem szerepelhet a zenei műsoraiban, amíg én vagyok az énekes. Attól félt, hogy elfogultsággal, kivételezéssel fogják vádolni. Persze itt már színt kellett vallanom a zenekar előtt, és döntésének következményeként kirúgtak, ami érthető, hiszen a rádión kívül a tévé volt az egyetlen médium, ahol országos ismertségre lehetett szert tenni. Hogy haragszom-e? Már nem, de évtizedekig nem tudtam megbocsátani, mert ezzel gyakorlatilag véget ért a zenei karrierem. Nem láttam értelmét tovább folytatni, hiszen nem lehetett tudni, meddig tart apu »monopol«-helyzete. És hogy mit gondolok erről ma, két felnőtt gyerek szülőjeként? Csak a legrosszabbakat.”

Szülői döntések, amikért nem vagyunk hálásak

Nem volt elég jó a bal kéz

Tímea (31) – „Átszoktattak bal kézről jobb kézre, pedig balkezesnek születtem. Mindez annyira »jól sikerült«, hogy a technika, a rajz és minden, amihez kézügyesség kellett, nálam bukótárgyak voltak (a matek mellett mondjuk). Jegyzetet tőlem senki se kért soha, mert a saját macskakaparásomat is alig bírom kibogozni, nemhogy más az enyémet. Közben meg lehet, hogy ha meghagytak volna balkezesnek, már rég Picasso lennék. De viccet félretéve, ez ugyan szokás volt anno, de a világ legnagyobb hülyesége. Senki meg ne próbálja, hacsak ki nem akar szúrni a saját gyerekével.”

Akiknek a neméről döntöttek, rosszul

Amikor egy kisbaba megszületik, az esetek többségében egyértelműen megmondható, hogy fiút vagy kislányt tart kezei között az édesanya. Néha azonban nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy a csecsemő fiú-e vagy lány, a kromoszómák, az elsődleges és/vagy másodlagos nemi szervek alapján inkább férfi vagy női jegyeket hordoz a baba.

Németországban most azok a felnőttek fogtak össze, akik gyermekként átestek azon a műtéten, ami aztán meghatározta, hogy fiúként vagy lányként éljenek tovább, a német törvények értelmében ugyanis a születést követő egy héten belül meg kell határozni a gyermek nemét. A ma már felnőtt interszexuálisok most azt próbálják elérni, hogy olyan jogszabályt hozzanak, ami lehetővé teszi, hogy az interszexuális felnőtt fejjel dönthessen arról, hogy nőként vagy férfiként akar-e élni, a csecsemőkorban végzett beavatkozással ugyanis sok esetben döntés születik, sokan rossz nembe kényszerülnek.

Elnyomott tehetség

Anna (60) – „Falun nőttem fel, már egészen kis gyermekként állandóan rajzoltam, babaruhát varrtam, később minden fellelhető rongyból kreáltam, saját terveim alapján, ruhákat varrtam magamnak. Úgy gondoltam, tudom, merre akarok indulni. Rajztanárnőm külön foglalkozott velem, hogy a vidék okozta hátrányokat közösen ledolgozzuk. A rajz és textil mellett szenvedélyesen atletizáltam, mindenféle versenyeken indultam és sokszor nyertem. A középiskola kiválasztása előtt szüleimet megkeresték egy fővárosi és egy neves megyei klubtól is, felajánlva, hogy ösztöndíjat és kollégiumi ellátást is kapok, csak jelöljem meg a középiskolát, ahol tanulni szeretnék. Én egyértelműen a textil szakot választottam, illetve választottam volna; de apám – imádott, féltett – úgy határozott, hogy nem megyek sem a fővárosba, sem a megyeszékhelyre, mert településünkön éppen beindítottak egy gimnáziumot, és neki kötelessége a kezdeményezést támogatni, és a lányát ebbe a középiskolába íratni. Hiába volt sírás, könyörgés, az egyesületek részéről az ígéretek, hogy vigyáznak rám: az apai „nem” megmásíthatatlan volt. A kis egyesület atlétikai szakosztálya, ahol sportoltam, megszűnt, a gimnáziumot bezárták, amikor a harmadik évet befejeztük. Még rajzolgattam, varrogattam, atlétika helyett kézilabdáztam, de ez már mind csak pótcselekvés volt. Apámra egy darabig nehezteltem, ám mivel imádtam, nem is haragudtam rá igazán, meg aztán mit értem volna el vele, ha egy életen át haragszom, mert helyettem akkor rossz döntést hozott.”

Pszichológus a jogászcsaládban

Szülői döntések, amikért nem vagyunk hálásak Eszter (35) – „Édesapám büntetőjogi szakjogász, anyám válóperes ügyvéd, nővérem pedig a nemzetközi jog útvesztőibe vetette be magát. Valahogy soha nem volt kérdés, hogy én is a jogi pálya felé vegyem az irányt. Bár soha nem éreztem ehhez affinitást, sőt tehetségem sem nagyon volt azon tárgyakhoz, amik a jogi pályára kellettek, az érettségi után számomra sem volt világos, hogy mit is akarok, pontosabban mit nem akarok. Nem tudtam, hogy merre akarok továbbtanulni, meg valahogy egyértelmű is volt, hogy jog lesz az én utam is. Felvételiztem, felvettek, majd jött három év pokol. Ha valakinek semmi tehetsége nem volt az egészhez, akkor az én voltam. Bukdácsoltam, kínlódtam, minden lehetséges utóvizsga-időszakot csontig kihasználtam. Aztán a harmadik év végére összeszedtem egy kiadós ideg-összeroppanást, majd szépen kihullottam. Életem három legkeservesebb és legboldogtalanabb három éve volt, ami teljesen összetört, önbizalmamban megsemmisített. A választásom miatt pokolian nehezteltem a szüleimre, mert nem segítettek abban, hogy jó döntést hozzak, mert gyakorló jogászként nem vették észre, hogy belőlem minden hiányzik, ami erre a pályára kell. Két éve kaptam kézhez a pszichológusi diplomám.”