nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Életmód
Nem könnyű leleplezni a mosolygó depressziót

Nem könnyű leleplezni a mosolygó depressziót

A lélek zavarai legtöbbször kiülnek az ember arcára, testére, sokan vannak azonban azok, akik agresszió, düh vagy éppen mosoly és vidámság mögé rejtik depressziójukat. Dr. Csernus Imre mesél.
Dr. Csernus Imre
f Ajánlom

Egy brit humorista, aki hosszú évek óta azzal keresi a kenyerét, hogy embereket nevettet, nemrég azzal a nyilatkozatával lepte meg rajongóit, hogy beismerte, súlyos és hosszú depressziós időszakon van túl, önutálatával komoly csatát kellett vívnia. Mindebből a közönség persze semmit nem látott. 

Depresszió inkognitóban
 

Fásultság, reménytelenség, fáradtság, szorongás: hosszasan lehet sorolni a depresszió tipikusnak nevezett tüneteit, amik az arcról, testtartásról, mozgásról egyértelműen leolvashatók. Sok depressziós emberen azonban nem látszik a baj, mert álarcot húz, és agresszió, düh, vagy ahogy azt a humorista is tette, vidámság, humor és mosoly segítségével palástolja problémáját. Az orvosi szakirodalom az atipikus depresszió alá sorolja azt, amit az angol smiling depression (magyarul: mosolygó depresszió) névvel illet, s amit én inkább az istenkomplexus jelzővel illetnék.  

„A külvilág gyengének tartja azt, akin látja, hogy problémája van. Ha viszont állandóan mosolyogsz, pozitívnak ítélnek meg, a munkahelyeden jó csapatjátékosnak tartanak, szeretnek. Én azt gondolom, hogy a mai világban nem engedhetjük meg magunknak, hogy kimutassuk, mit érzünk, hogy problémáink vannak. Ezzel nem vagyunk őszintétlenek, az ember így védi magát. Az álarcot pedig bármikor le lehet venni, az arra megfelelő helyen és időben” – meséli Sára (29), akiből közvetlen környezete csak a mosolygós arcot látja. 

 
Olyan emberekre jellemző, akik valamiért nem merik megmutatni magukat, valós arcukat, azt, hogy ők is emberből vannak. Ezek az emberek legtöbbször domináns szerepben vannak, a depressziót pedig – amit mosollyal, jókedvvel lepleznek – gyengeségnek tartják, és irtóznak attól, hogy felfedjék problémájukat. Az ilyen ember kívülről istent játszik, miközben legbelül frusztrált, depressziós és különféle pszichés bajok (szorongás, pánik, önismereti zavar) emésztik.

A külvilág felé irányuló ragyogást a mai világban azonban nem nehéz eljátszani, az emberek nem figyelnek egymásra, felületes szemlélők. Aki azonban kellőképpen érzékeny és figyel, ki tudja szúrni, hogy a másik nem őszinte. Gyakran tapasztalom, amikor megkérdezem a pácienseimtől, hogy hogy vannak, illemtudóan reagálnak, és a Köszönöm, jól vagyok! választ kapom. Ennek ellenére mégis megérzem, hogy ez nem igaz, és néhány mondat után bebizonyosodik, hogy az illető nemhogy jól, hanem kimondottan szarul van. 

Számtalan olyan intő jel van, ami leleplezi, hogy a társunk, gyermekünk, kollégánk valójában milyen állapotban van, ehhez azonban éleslátásra és tapasztalatra van szükség. A másik ember problémáját csak az tudja meglátni, megérezni, aki saját belső folyamataival tisztában van, aki tulajdon problémáit ki meri mondani. Vagyis, ha lélekben én magam sem vagyok egyben, nem fogom felismerni, észrevenni azokat a jeleket, amiket a társamról le kellene olvasni ahhoz, hogy segíteni tudjak neki. Nem szabad félni embernek lenni.

Megosztás Facebookon