Nehéz elszánni magunkat a szülőségre

Számtalan magyarázata lehet annak, hogy egy párnak miért nem lehet gyermeke, illetve hogy miért nem akar szülővé válni. Előbbi legtöbbször a környezeti ártalmak, a genetika számlájára írható, utóbbi azonban már egyéni döntés. Amit a környezetemben tapasztalok, annak alapján a gyermektelenek két kategóriába sorolhatók: vannak azok, akik szükségtelennek tartják a gyereket, meg vannak azok, akik rettegnek a szülővé válástól, menekülnek a felelősség elől, nem vállalják önmagukat, az életüket. Félelemből mondanak le a gyermekvállalásról.

Azok, akik a gyermeket szükségtelennek tartják, féltik a kényelmüket, a ruhaméretüket, vagyis színtiszta egoizmus vezérli őket. Az ilyen ember nem nagyon tud mit kezdeni egy folyamatosan üvöltő ego-gombóccal, aki háromóránként éhes, aki a jólét kellős közepébe napi rendszerességgel büdöset kakil. Ők nem vállalják be a gyereket, de persze ezzel sincs semmi gond. Sokkal szerencsésebb ez a választás, mint az, ha valaki úgy vállalkozik a szülői feladatra, hogy még maga is gyerek, a gyerek meg csak pótlék, csak kompenzál vele, mert magánéletében nem tudta megvalósítani azt, amit megálmodott magának.

Nagyon gyakran azonban azzal a mintával van a baj, amit tanultak, ami körülveszi őket, nem kívánják követni, amit a környezetükben látnak, és eszük ágában sincs lemásolni az otthonról hozott vagy a szűk környezetükben látott rengeteg tönkrement, kihűlt, elromlott kapcsolatot. Sokan azt látják, úgy hiszik, hogy a gyerek túl nagy erőpróbája a kapcsolatoknak, és inkább lemondanak arról, hogy szülővé váljanak.

Sok nő fél például attól, ha teherbe esik, akkor a partner szexuális vágya megcsappan iránta, a kapcsolaton belüli feszültség szépen-lassan növekedni kezd, ezzel együtt pedig egyre erősödik a félelem, hogy a nehéz helyzetben a férfi előbb-utóbb úgyis magára hagyja, lelép. Na, ők tipikusan azok, akik köszönik szépen, de inkább nem kérnek az egészből, eleve nem teszik kockára a kapcsolatukat. Maradnak kettesben – majd egyedül. Mert bár lehet gyerek nélkül is boldog az ember, ha beköszönt az öregség, amikor a nők esetében az anyává válás már biológiai okokból sem lehetséges többé, az ember az évek előre haladtával magányossá, tehetetlenné válik, kialakul a depresszió, a félelem, ami az életet szükségszerűen lerövidíti.

A gyermekvállaláson mindenképp komolyan el kell gondolkozni, meglépni azonban csak akkor érdemes, ha valakinek az élete már kiteljesedett, és eljutott a felismerésig, hogy szeretne nyomot hagyni maga után, át akar adni valamit. Az ember a tudását, pénzét végeredményben azért szerezi meg, hogy azt egyszer átadja valakinek. Fontos, hogy a gyerekvállalás ne egy önző döntés legyen. Ne azért szüljön valaki, hogy ne legyen egyedül, hogy megtartsa a társát, aki utódra vágyik, vagy öregkorára legyen, ki ápolja.
 
De amíg az emberek képtelenek arra, hogy a hétköznapi problémáikkal megbirkózzanak, amíg a belső feszültségeiket hedonista módon itallal, drogokkal, kurvázással, egyéjszakás kalandokkal tudják csak lereagálni, amíg önmagukkal nem képesek szembenézni, dühüket, frusztrációjukat és agressziójukat a családjukon vezetik le, addig a gyermekvállalás sokadrangú kérdés marad.