“Lekiabálta rólam a kilókat”

Gyilkos fogyókúrák. Megéri?

Nemcsak imádom, de hiszem is a csodákat, minden porcikámmal nyitottan hallgatom, táplálkozom belőlük. Nevezzük most egyszerűen csodának a fizikai szinten, azaz ésszel megmagyarázhatatlannak tűnő dolgokat. (Azért tegyük hozzá, hogy átlag heti 4-5-ször sportolok, ami a lételemem…) Mostanában két ilyen sztorit is hallottam.

Az egyik egy gyönyörű és példaértékű történet volt arról, hogy a családban mint energetikai egységben mennyire hatunk egymásra. A történet leegyszerűsítve a következő: Ebben a családban van egy apa, anya, két lány és egy fiú, már mind felnőtt, saját családdal rendelkező emberek. Az anya művész, az apa vállalkozó, évtizedek óta láncdohányos volt (kemény napi 3 doboz cigi), az egyik lány brutálisan elhízott, a másik évekre depressziós lett. A fiúval semmi különleges nem volt. Az apa kapott egy szívinfarktust – kis szünet után folytatta a munkát –, a kövér lány elvetélt, mélypontra került, de közben elkezdett fogyókúrázni.

Az apa újra szívinfarktust kapott, majd hamarosan egy harmadikat is. A depressziós lány kijött a negatív passzból, külföldön kapott munkát, hirtelen sikeres és életvidám lett. A kövér lány elkezdett fogyni, közben megfogant – még a várandóssága alatt is fogyott, úgy, hogy közben mégis egészséges gyermeke lett, az apuka pedig lerakta a cigit. Az apuka több hónap nikotinelvonás után új életet kezdett, tele lett energiával, a kövér lány 40 kilót leadott, a másik lány meg egyre sikeresebb lett. Egyszerre mozogtak a családban az erők. Az anyuka ezalatt végig alkotott, a fiú meg eleve jól volt.

Kérdeztem, hogy ment le másfél év alatt ennyi kiló, erre az volt a válasz, hogy egyszer csak maguktól mentek le a kilók, helyreállt a lánya hormonháztartása, nem tudják az orvosok se az okokat. (Nyilván benne van a vetélés utáni egészséges gyermek megszületése is vastagon.) Többéves gödörben tartózkodásból szinte egyszerre jöttek ki valamennyien. Tanulságos történet az összekapcsoltságról…

A másik – napokban hallott – súlyveszteséges sztori számomra legalább ennyire érdekes. Elmesélte nekem a nő, hogy egy évvel ezelőtt 10 kilóval volt több, elment egy pszichiáterhez, aki a legdurvább hangnemben alázta őt, hogy hogy engedheti el ennyire magát (ez persze nem csupán az össz-vissz 10 kg súlyfeleslegre vonatkozott, hanem arra is, hogy eltartott nőként kiengedte a kezéből az élete irányítását). Azt mesélte az asszonyka, hogy 10 héten át hetente egyszer ment a lélekgyógyásznak nevezett szakemberhez, aki csak acsarkodva üvöltött vele, és mégis elindultak róla magától a kilók. Nem evett, nem mozgott másként, 3-4 hónap múlva mégis 10 kilóval kevesebb lett. „Lekiabálta rólam a kilókat” – állította. Ezzel elindult az életében az ÚJ is, új szakmát tanul, tevékeny, nemrég új szerelmet is vonzott be.

Azt mondta, a mostani eszével már senkinek nem tűrné ezt a hangnemet, de akkor ez használt. Bár a klasszikus pszichológia azt mondja, a gyógyulás elindulásához a teljes elfogadás kell (úgynevezett szupportív hozzáállás), de úgy tűnik, ez nem minden esetben igaz. Szóval ismételten bebizonyosodott számomra, hogy a fogyás (főleg ha tartós) nem feltétlenül kapcsolódik a táplálkozáshoz és mozgáshoz. (Bár alapjáraton vitathatatlan…)

Az jutott eszembe, hogy vajon magamról is le tudnám kiabálni? És vajon lenne szívem hozzá?