Se vele, se nélküle – A szinglilét nehézsége

Másodszorra örökre: párok, akiknek jót tett a szünet

Nagyon találó a BELGA „Az a baj…” című száma.

Jelenleg talán ez az egyik legtöbbször visszatérő, legtöbbször feszegetett és elemzett téma, hogy lehetne együtt jó, jobb? Ami teljesen érthető is, hiszen zsigeri programunk, hogy megtaláljuk a párunkat, társunkat, a másik felünket, vagy még képletesebben szólva: a kiegészítőnket, akivel megélhetjük a teljességet, azt a bizonyos jin-jang mandalát, amiben MINDEN benne van. Őseink nem bonyolították ennyire túl a dolgokat, nem válogattak túl sokáig, szinte manufakturálisan nyomták a házasságipart, hiszen még anyáink idejében is vénkisasszonynak számított az a 25 éves lány, akinek nem volt férje. Szó sem volt individualizációról, egyéniségről, önismeretről; ne gondolkodj, ne kételkedj, cselekedj voltak a jelszavak. És ha nem tetszik, hallgass, oldd meg, vagy seperd a szőnyeg alá, mert elválni szégyen. Korábban már írtam a „dupla eltolódásról”, ami Bert Hellingernek egy kifejezése azon elmélet alapján, hogy a nagyszülők traumája leginkább az unokákban köszön vissza. Ez némileg hasonló korunk másik nagy spirituális mesterének, Eckhart Tollénak a tanításához, aki azt mondja: „A szent feminint, mivel az elfojtatott,  sok nő érzelmi fájdalomként éli meg.”

Azt mondja, hogy ezáltal él bennünk egy „kollektív női fájdalomtest”, amiben véleményem szerint benne van a házasságokból, együttélésekből szerzett rengeteg negatív tapasztalat és érzés is, hiszen a nők évszázadokon át alárendeltek voltak a párkapcsolatokban is. („A nők státusza a gyermekek kihordója és a férfiak tulajdona funkcióra redukálódott” – Eckhart Tolle: Új Föld.)

„Rossz dolog a házasság, minden férfi poligám,
Jó dolog a házasság, mert minden nő monogám.”

William James XIX. századi pszichológus szellemes versikéjében ezt így foglalta össze.
Így hát most, hogy nem nehezedik ránk, nőkre az a fajta társadalmi nyomás, mint az előző generációkra, hogy minél hamarabb házasodni és szülni kell, egyre inkább tartanak a boldogító (vagy nem boldogító) igen kimondásától. Ráadásul a válások több mint 60%-át is nők kezdeményezik. Tehát belekerültek a nők egy olyan helyzetbe, amelyben vágynak is a társra, és nem is. Vagyis már nem minden áron mennek bele az együttélésekbe. (Nyilván ez a férfiakra is igaz…) Véleményem szerint ahhoz, hogy a párkapcsolati elköteleződés újra működjön, erőre kapjon, 3 fő dologra van szükség:

1. Az önismeretben való fejlődés mindkét fél részéről.
2. A kapcsolaton belüli elköteleződést új alapokra kell helyezni, amelyben a felek kilépnek az eddigi klisékből, és képesek lélektől lélekig kommunikálni. (Ebben különösen a férfiaknak kell tudni változni.)
3. El kell kezdeni tudatosan is megtisztítani magunkat a generációkon át cipelt fájdalmaktól, mintáktól, hogy újra a jelenben tudjunk lenni.

Ez igen izgalmas fejezet a férfiak-nők életében, éberséget, nyitottságot, rugalmasságot és tudatosságot kíván. Hiszen „mégiscsak jobb együtt, mint egyedül” – mondta Micimackó malackának, és igaza is van…