Miért szólunk bele mások életébe? Megmondjam?

Mi csak jót akarunk!

Dóra és Zoli boldogan készülődtek volna a közelgő esküvőjükre, azonban a fiú szülei eléggé megnehezítették az örömteli napokat. Először csak Zolit hívták „raportra”, majd Dórával együtt leültetve őket is próbát tettek, hogy beszéljenek a fiatalok fejével: mégis hogy képzelik a jövőjüket, mire fogják az egzisztenciájukat alapozni, és egyáltalán végiggondolták ezt az egészet? Természetesen a nagy beszélgetések nem merültek ki ennyiben, miután a pár minden döntését „leszólták”, a szülők  részletesen kifejtették azt is, hogy szerintük mi lenne a helyes, és mi a következménye az elhibázott döntéseknek.

A „megmondásnak” több műfaját is megkülönböztethetjük, Zoliék esete a szülők mindent átható jelenlétének egyik példája. Amikor a határokat tiszteletben tartó támogatás helyett a szeretet ilyen erőszakos formát ölt, ennek hátterében sokszor az állhat, hogy a szülők képtelenek szembenézni a megmásíthatatlan ténnyel: gyermekük már felnőtt, és képes döntést hozni a saját életével kapcsolatban. Érdemes azt is megjegyezni, hogy felnőttkorban ilyen meglepő, váratlan fordulat ritkábban áll be a szülők viselkedésében, jellemzőbb, hogy már egészen kis korától ilyen viszonyulással nevelik gyereküket. Ilyenkor a szülő számára az „én jobban tudom” jellegű kontroll mindennél fontosabb és nem feladható, aminek gyakorlásával sokszor gyermeke határait is megsérti.

Baráti jó tanácsok

Baráti és egyéb kapcsolatainkat egyaránt erőteljesen átszövik projekcióink, azaz saját érzelmeink kivetítése a világra és másokra. Amikor például valamilyen zavaró tulajdonsággal, viselkedéssel, szokással magunkban nem tudunk szembenézni, ezeket kivetítjük a külvilágra, másokra, és bennük érzékeljük roppant zavarónak. Ez az irritáció sokakat arra is késztet, hogy mindenáron megmondják a másiknak, az adott kérdéssel, problémával kapcsolatban hogyan is kellene eljárni. Ennek a fajta véleménynyilvánításnak az is hozadéka lehet, hogy míg saját ügyünkben nem tudjuk megoldani az adott nehézséget, a másiknak adott tanáccsal mégis az az illúziónk támadhat, hogy előrébb léptünk.

Nehéz érzések

Vannak olyan barátságok vagy egyéb kapcsolatok, amelyekbe nem fér bele az egymással kapcsolatos negatív érzések felvállalása, ilyenkor ezek a kellemetlen, esetleg nem is tudatosult érzések könnyen utat törhetnek maguknak kéretlen kritikában, rosszalló megjegyzésekben, esetleg vészmadár jellegű hozzáállásban, a másik kárára elsütött viccekben. Szemtől szemben, nyíltan nehéz lenne kimondani ezeket a negatívumokat, a mélyben húzódó feszültségük azonban esetenként aláaknázza jó szándékunkat.

Jaj nekem! Jaj neked!

Ahhoz, hogy használható tanácsot adjunk, észrevételt tegyünk, jót tesz, ha kicsit ki tudunk lépni a saját helyzetünkből, és bele tudunk helyezkedni a másik helyébe. Ettől még hozzászólásunk természetesen szubjektív marad, mégis ez segíthet, hogy észrevegyük, ha esetleg saját félelmeink, szorongásaink belevetülnek a tanácsainkba, mert önkéntelenül kiterjesztjük azokat a tanácsot kérő személyére is, mintha magától értetődőnek vennénk, hogy ő is ugyanazoktól a dolgoktól fél. Egy egyszerű példával szemléltetve: ha a legjobb barátnőd retteg a magasságtól, akkor könnyen lehet, hogy mindent elkövet, csak hogy lebeszéljen téged az ejtőernyős ugrásról, jóllehet neked semmi bajod az ilyesmivel.
Dóra és Zoli példája kapcsán az is felmerül, hogy az aggódó szülők tehetetlenségükben tesznek újabb és újabb kísérletet, hogy „jobb belátásra bírják” a párt, mivel saját életükről azt tanulták meg, hogy a biztos egzisztencia, a stabil állás és a kiszámítható jövő a legfontosabb a világon. Amikor azt látják, hogy fiuk és párja albérletben laknak, és nem a pénz és a kiszámítható megélhetés hajszolása a legfontosabb számukra, akkor saját értékrendjükből származó félelmük annyira elborítja őket, hogy azt már nehezükre esik észrevenni, mennyire boldogok a fiatalok az általuk választott életben.

Meghallgatni

„Sokszor csak annyi kell, hogy meghallgassuk egymást”

Sokszor csak annyi kell, hogy meghallgassuk egymást. Nem véleményre, nem tanácsokra, nem az esetleges buktatók és nehézségek kihangsúlyozására van szükségünk, hanem pusztán annyira, hogy valaki nekünk szentelje a figyelmét, és együtt érző módon velünk legyen, esetleg feltegyen egy kérdést, amiből megérezhetjük, tényleg megért bennünket.

Ezen a téren, úgy tűnik, van némi különbség férfiak és nők között. Míg sok – de természetesen nem minden – férfi működését az önmagukban kipárolt megoldások jellemzik, a nők – természetesen nem mindannyian – sokszor a beszéden, a megosztáson keresztül jutnak el a saját megoldásukig. Ha ezzel tisztában vagyunk, az sokat segíthet, hogy ne értsük félre annyira egymást: sok férfi meghallgat, majd rögtön három különböző megoldási lehetőséggel rukkol elő, amitől a nő úgy érezheti, nem kap elég együttérzést, odafigyelést. A nők ezzel szemben figyelmüket a másiknak szentelve meghallgatnak, és megértően bólogatnak, a férfi pedig ilyenkor nem érti, hogy hol marad a megoldás. A legjobb, ha nem várunk egymástól gondolatolvasást, hanem megtanuljuk szavakkal kifejezni az igényeinket.

Megesik, hogy a bennünk bekapcsoló érzések akkora erővel lépnek működésbe egy-egy helyzetben, hogy arról is megfeledkezünk, milyen számunkra, amikor szeretteink megmondják, mit és hogyan tegyünk. Pedig a fentieken túl érdemes ezeket a helyzeteket néha megfordítani, és együttérzéssel viszonyulni a másikhoz, mielőtt még kinyilatkoztatásra nyitnánk a szánkat.

Gondold át:

• Szerinted mi különbözteti meg a „megmondást” a másik helyzetére, problémájára adott érzékeny észrevételtől?
• Szoktad-e érezni, hogy ellenállhatatlan vágy önt el, hogy megmondd a másiknak a véleményedet arról, hogyan kellene cselekednie? Ilyenkor érdemes megállni egy pillanatra, és megfigyelni, mi hozott ennyire lázba, és ez hogyan szól rólad.
• Mielőtt elmondod a véleményed, vagy jó tanácsot adsz, megkérdezed a másikat, hogy szeretné-e hallani?
• Milyen érzést keltenek benned a neked adott jó tanácsok? Melyiket fogadod el, és melyiket utasítod vissza magadban?