Mitől jó nő egy nő?

Általában ezekre a nőkre nem azért figyelek fel, mert tökéletesen áll az utolsó szempillájuk is, pont, hogy nem. Azért figyelek rájuk, mert messziről süt róluk valami megfoghatatlan. Valószínűleg ezt hívják kisugárzásnak.

A múltkor a villamoson mellettem állt egy amerikai kislány, aki valószínűleg a bébiszitterével csevegett. A bébiszitter, Susan sem lehetett több 20 évesnél. Hatalmas kockás férfiing volt rajta, meg egy bumfordi bakancs. A szeme fekete szemceruzával vastagon kihúzva.

Én hordtam középiskolás koromban apám rengeteg számmal nagyobb ingeit. Utólag nagyon bénának minősítettem magam ezért, de akkor vagánynak tűnt.

Szóval ott áll mellettem Susan, és hiába volt túlméretes kockás ing rajta, meg bakancs, totál nőies jelenség volt. Hiába visel szinte férfiholmikat, rá sosem fogják azt mondani, hogy “fiús leány”.

Nemrég – szintén a négyes-hatoson – elég laza baráti társaság állt mellettem. Az egyikük egy törött váza hatalmas darabját tartotta a kezében, és az egyébként tök hangos párbeszédből kiderült, hogy ő ezt most találta egy kuka mellett, de olyan szép volt (a törött cserépdarab), hogy nem volt szíve otthagyni, viszont most nem tudja, mit csináljon vele.

Ő és a barátnői is 25 körül lehettek, az egyikük haja oldalt fel volt nyírva, a másikukéba sok-sok színes csík volt melírozva, és bő ingekben és bő gatyákban álltak a villamoson.

Nem, nem volt műszempillájuk, nem volt kis testhez simuló piros ruhájuk sem, magas sarkújuk meg pláne nem.

Mégis, ahogy ott álltak, nevettek, beszélgettek, és néhány kedves utastársuknak felkínálták a törött cserépdarabot, áradt belőlük az erő, a magabiztosság, az a klassz, csoportos nőiesség, “nőség”, amit picit irigyeltem tőlük. Olyanok voltak, mint egy berlini film részlete.

Azért vagyok ledöbbenve egyébként a “férfiingben is talpig nő”-típusoktól, mert – csúnya dolog, tudom – nekem a ruha teszi az embert. Pontosítok: én sokszor úgy érzem, hogy a ruha tesz engem nővé. Elmagyarázom:

Kiválasztom reggel – hol hosszabban, hol rövidebben – a ruhámat. Vannak napok, amikor úgy érzem, hogy “ó, ez az!”, ebben az összeállításban aratni fogok. Nyilván a ruha mellé felveszek magamra némi önbizalmat. Vonulok benne, viselem, hordom, és a fejemben nem magamat, hanem a ruhát dicsérem. A ruhát, ami kihozza belőlem a nőt. Egyébként szintén ne tűzpiros testhez simuló ruhát képzeljetek el, de ne is férfiinget! Szóval azért csodálom a “férfiingben is talpig nő”-típusokat, mert azt gondolom magamról, hogy engem levegőnek néznének az utcán, ha férfiingben mennék ki. Persze még sosem próbáltam a tinédzserkoromat leszámítva, de az már teljesen mindegy.

Mennyire számít a sok apró részlet? Őszintén megmondom, nem tudom. Én nem szeretem a körmömet lakkozni, mert túl sok időnek tartom, nem bírok arra a kevés időre sem nyugton maradni, amíg megszárad. Persze ha mondjuk reggel úgy ébrednék fel, hogy gyönyörű a manikűröm anélkül, hogy bármit csináltam volna, örülnék a szép körmeimnek. Nos néha azért kilakkozom, és amikor pár nap múlva látom, hogy pattog le, igénytelennek érzem magam, és azt kérdezem magamtól, ha most találkoznék álmaim férfijával, akkor számára a lepattogott körömlakk visszataszító lenne-e, vagy kábé észre sem venné.

Szar nő vagyok-e attól, hogy nem tökéletes a körömlakkom?

Persze erre a tökéletes világban az a válasz, hogy “Ugyan már, az a pasi, aki a körömlakkodat figyeli, és az alapján ítél meg, menjen a francba!”, de még mindig nem élünk a tökéletes világban.

Erről az a jelenet jut eszembe az Apró titkok című amerikai filmből (spolier lesz!), amikor a tökéletes feleség, Jennifer Connely rájön, hogy a férje a nem éppen modellalkat szomszédasszonnyal szűrte össze a levet, és leejt valamit az asztal alá, lehajol érte, és akkor veszi észre, hogy a férje szeretőjének le van pattanva a körömlakk a lábujjkörmeiről, és ettől borul ki teljesen, hogy hogy a francba lehet, hogy őt, akinek minden szempillája a helyén áll, egy ilyen lepattant nővel csalja az ura.

Ha kérdeznétek, igen, szeretnék tökéletes nő lenni, de nem leszek.

Mert úgysem tudok mindenkinek tökéletes lenni. És nem attól lesz jó nő egy nő, hogy tökéletes, és nem hajlandó rosszul érezni magát, ha éppen nem úgy áll a haja, ahogy szeretné, vagy nincs tökéletes rend a lakásában. 

Én akkor vagyok jó nő, amikor tudok egy hatalmasat röhögni egy jó poénon, amikor tudom élvezni a legegyszerűbb ebédem minden pillanatát, amikor tudok egy jót beszélgetni a barátaimmal, vagy amikor összevillan a szemünk a szerelmemmel. De akkor is jó nő vagyok, amikor szappanbuborékot fújok az unokahúgomnak, vagy éppen régi fotókat nézegetek anyukámmal. És tudjátok, mit? Akkor is jó nő vagyok, amikor megöntözöm a kis virágaimat az ablakpárkányomon, és örül a szívem egy újabb bimbónak.