Az élet Berlinben – Karafiáth Orsolya mesél

Gyémánt Gábor 1987 húsvétján hagyta el feleségével és két kicsi gyerekével Magyarországot. „Ki akartam próbálni magam a »mély vízben« – emlékszik vissza a döntésre –, egyszóval a kalandvágy mozgatott. Másrészt nagyon szenvedtem a 70-es–80-as évek »szűk levegőjétől« Magyarországon. Elegem volt abból, hogy mások döntenek a sorsomról, és abból, hogy nem láttam a jövőmet. Nem akartam messzire menni a hazámtól, és nem akartam elszakadni a közép-európai kultúrkörtől sem, ezért választottam Németországot, melynek korrekt, felvilágosult rendszere tetszett nekem. Berlin annak idején maga volt a csoda: a szabadság szigete a vörös tengerben. Eleinte mégsem ide jöttünk. A feleségem félt a szovjetektől, Honeckertől, de leginkább attól, hogy ebben a soha nem nyugvó városban a bulizásról fog szólni az életünk. A gyerekek miatt is aggódott: hogyan fognak felnőni egy fallal körbezárt városban…? Egyszóval, beadtam a derekam, és egy Dortmund melletti kisvárosban telepedtünk le.” Végül 2002-ben átköltözött a család Berlinbe. Az emigránslét persze nem volt könnyű – akkoriban sem. „Ha emigráns vagy, az azt jelenti – mondja Gábor –, hogy egy új közegben, új kultúrában kell megállnod a helyed. Egzisztenciálisan hatalmas lyukba esel, kvázi mindent elölről kell kezdened. Az ember szeretné elfoglalni az »új hazában« is azt a társadalmi státuszt, amit a régiben elfoglalt, ez persze hatalmas kihívás.”

Baráti szövetségben

A rendszerváltás előtt a kivándorlók menekültnek számítottak, így anyagi támogatást is kaptak a német államtól. A friss emigránsnak csak be kellett jelentkeznie a megfelelő hatóságnál, és azok máris gondoskodtak fedélről, ételről, italról, némi háztartási eszközről és ruháról. Ma már – különösen Magyarország EU-tagsága óta – a menekültstátusz megszűnt a magyarok számára. A frissen érkezettek most már kénytelenek az első pillanattól kezdve saját maguk gondoskodni a megélhetésükről. Régebben komoly bajtársi, baráti szövetségek alakultak ki a magyarok között. „Természetesen minden emigráns igyekszik kapcsolatot tartani a hasonszőrűekkel – mondja Gábor –, a mi kis társaságunkra az jellemző, hogy a mag már az emigrálás előtt, otthon is ismerte egymást. De mindig felbukkannak új emberek, akik felé nyitottak vagyunk. Az egyetlen, ami számít, az a szimpátia. Természetesen vannak német barátaink is, de azért a legszorosabb kapcsolatok magyarokhoz kötnek.”
Gábor fia, Bálint, öt-, lánya, Julcsi hároméves volt, amikor nekiindultak. „Hirtelen minden megváltozott körülöttük – meséli Gábor –, és nyilván érezték a ránk nehezedő terheket, a bennünk lévő bizonytalanságot. Elkezdtek óvodába járni, ahol eleinte egy szót sem értettek, de ez hihetetlenül gyorsan megváltozott. Egyik nap Bálint azt mondta: »Képzeld, apa, ma egy magyar gyerekkel játszottam.« »Hogy hívják?« – kérdeztem. »Joachim« – jött a válasz. Szóval kiderült, hogy egy német gyerekkel játszott, de miután jól megértették egymást németül, azt gondolta, hogy magyarul beszélgetnek. Mire iskolába kerültek, nem volt nyelvi problémájuk, a társaik befogadták őket.” Az egyetemet mindketten elvégezték, Bálint jelenleg informatikus Berlinben, Julcsi még keresi a helyét, most éppen a bejrúti fotóarchívumban dolgozik. 

Német állampolgárok előnyben!

A rendszerváltás Gáborékat is váratlanul érte. „Kezdett beindulni az életünk, nem akartunk hazatérni. Akkor még nem volt internet, és a telefon piszok drága volt, úgyhogy keveset tudtunk az otthoni változásokról. Anyám küldött újságokat, azokból tájékozódtam valamennyire. Később kértem őt, ne küldjön több újságot… Az utóbbi években többször látogatok Magyarországra, de most már kicsit mindig kívülálló maradok.” A német állampolgárságot nagyon gyorsan, három hónap alatt megkapták, mert Gábor felesége sváb származású. A német törvények értelmében mindenki, aki igazolni tudja a német származását, az azonnal megkapja a német állampolgárságot, ha kitelepül és kérvényezi azt. Az állampolgárság nagy előnye volt, hogy az ember azonnal kapott munkanélküli segélyt és munkavállalási engedélyt. „Eredetileg logopédus diplomával a zsebemben mentem ki – meséli Gábor –, meg kellett védenem a diplomámat, és utána azonnal kaptam egy állásajánlatot logopédusként. Pár évig így dolgoztam, de közben egyre többet foglalkoztam a komputerrel. Észrevettem, hogy ez a médium a hardver állandó fejlődése mellett hamarosan alkalmassá fog válni arra, hogy a logopédiai munka egyik legfontosabb területén, az auditív érzékelés fejlesztésében alkalmazni lehessen. 1994-ben aztán öcsém, Gyémánt Tamás – ő Párizsban élt – és más profi programozók közreműködésével elkészítettük az AudioLog nevű szoftvert, ami bombaként robbant a szakmában. Hamarosan megalapítottam saját cégemet, és azóta is ezzel és más terápiás programok fejlesztésével és terjesztésével foglalkozom.”

Nagy kaland – nyelvtudás nélkül

Mint annyi más kitelepülő, Gábor is felhívja a figyelmet a nyelvtudás fontosságára. „Mielőtt elindultunk Németországba, két évig keményen tanultam németül. Egyedül, könyvekből. Spiegel-cikkeket fordítottam, Marlene Dietrich, Andre Heller és Udo Lindenberg lemezeit hallgattam. A nyelvtant végül jobban tudtam, mint a németek közül bárki, akivel azóta találkoztam. Szóval azt hittem, hogy bírom a nyelvet, kezdődhet a nagy kaland. Egy barátom vitt ki bennünket kocsival. A határ után bekapcsolta a rádiót, és akkor ért az első sokk: egy büdös szót sem értettem. De volt egy másik nagy problémám is. A Spiegelen nevelt nyelvtudásommal komoly témákról el tudtam diskurálni, de a hétköznapi élet dolgaiban nagyon gyorsan eljutottam a határaimhoz. Például ha valaki belém kötött az utcán, nem tudtam slágfertigen válaszolni. Ugye magyarul azt mondtam volna: »Anyád, mi a túrót akarsz?« De ezt nem lehet csak úgy egyszerűen lefordítani, mert ha azt mondom, hogy »Deine Mutter, was den Quark willst du?«, akkor csak rontok a helyzeten…”

A következő részben egy művész és egy egyetemista beszél majd arról, ők hogyan élnek a német fővárosban…