A Kavarék Szellem összekuszálja a betűket – csuda mesekönyv a diszlexiáról

Mutatunk egy képet:

Daniel Britton tipográfiája alapján

 „A diszlexia sokféle – mondja az ismerős ábra láttán dr. Gyarmathy Éva, az MTA TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, a diszlexia szakértője. – Ez a kép azt mutatja, hogy bizonyos dolgokat nem rak össze a diszlexiás agya, de arra nem tér ki, hogy egyes dolgokat másképpen rak össze. Nem csak hiányokról beszélünk, a részletek sokszor valami mást hoznak ki, mint amit másoknak. Ilyen is van, mint ami a képen látható, de a diszlexia ennyire nem egyszerű.”

Márciusban közöltünk egy cikket arról, hogy milyen nehézségekbe ütközhet egy diszlexiás attól a pillanattól kezdve, hogy bekerül az állami oktatásba. Révész Emese már végigjárta ezeket az útvesztőket 12 éves fiával, aki éppen a negyedik általános iskolája székeit koptatja. A művészettörténész anyukában bőven elég élmény gyűlt már össze egy könyvhöz, ezekből született a Simi és a rendetlen betűk. „Ki akartam írni magamból a történetet, és bíztam benne, hogy másokat is érdekelhet – mondja. – Az írás összes fázisában jelen volt a fiam, egyes helyeken bele is szólt a történetbe.”

Révész Emese. Fotó: Neményi Márton/NLC

A történet egyszerű: bemutatja, hogy miken megy keresztül egy tanulási nehézségekkel küzdő kisfiú az iskolában. A szöveg nem szakmázik, nincs kimondva, hogy egy speciális nevelési igényű (SNI) gyerek a főszereplő, és hogy egy SNI-s gyerekkel mennyire nehéz megfelelő iskolát találni – ennek a könyvnek a lapjain erről felesleges beszélni, sokkal fontosabbak a gyerek érzései, és hogy a szülő miként reagál a helyzetre. A helyzet ugyanis nehéz, tele van buktatóval, ahogy a szerző fogalmaz, a diszlexia egy akadálypálya, amit meg kell ugrani. Révész a könyvben azt próbálta megfogni, amit egy tanár vagy egy másik szülő nem lát egy ilyen helyzetből, ki is emelünk gyorsan egy bárki számára könnyedén értelmezhető konkrétumot: a fáradtságot. „Eminens diák voltam, soha semmivel nem volt gondom. Csak elképzelni tudom, hogy a fiamnak mennyi nehézsége lehet – mondja. – Az iskolák nem igazán tolerálják, hogy egy diszlexiás gyerek akár a harmadik órára lefáradhat pusztán attól, hogy a többieknél sokkal erősebben kell koncentrálnia. Ezután még hazamenni és házit írni… szinte képtelen elvárás.”

De nem rohanunk ennyire előre: a Simi történetében az iskolakezdés és az olvasás/írás tanulása áll fókuszban. A fejezetek könnyeden sztorizva mutatják be a fiút, a dráma akkor kezdődik, amikor megjelenik a Kavarék Szellem, aki galád módon összekuszálja a betűket. Ahogy írják: helyet cserélnek, megfordulnak vagy fejre állnak a betűk, megnehezítve az egyébként élénk és érdeklődő gyermek dolgát. Ahogy a diszlexiás gyerekeknek általában, Siminek is elmegy a kedve az írástól és az olvasástól, sőt még a paradicsomleves állandó betétjeként ismert betűtésztától is görcsbe rándulhat a gyomra. Simi mélázik, hogy miként fordulhat elő, hogy ami az osztálytársainak oly könnyedén megy, az neki nehézséget okoz, mígnem megjön a válasz, hogy a diszlexia az oka mindennek.
Révész kisfia harmadikos korában kapott diagnózist, de az anyuka megjegyzi, ez nem a rendszer hibája: meg kellett várni azt az életkort, amikor ez határozottan kijelenthető.

A tízes körben állhat, Simi benne is áll

A diszlexiás gyerekre ferde szemmel nézhetnek az osztálytársak, célpont lehet még akkor is, ha tudják róla, hogy mivel küzd. Pedig szó nincs arról, hogy a diszlexiás hülye lenne (dehogy az!), pusztán csak másképpen működik az agya. A másfajta működést remekül visszaadják a kötet színes, de egyáltalán nem hivalkodó rajzai és a kiemelt mondatok, amelyek tipográfiáját eleve diszlexiásokra hangolták. „Találnom kellett egy betűtípust, ami a diszlexiásoknak segítségére lehet, illetve kizártuk a kétoldalas, kifutó illusztrációt, azaz egy oldalpárra legalább fél oldal szöveg jutott – mondja Metzing Eszter, a könyv illusztrátora. –  A borítón a címet kézzel írtam ki, és amikor a grafikus kérte tőlem a betűtáblát, mondtam neki, hogy hát az nincs, mert hogy én csak a netről halásztam, majd kézzel kimásoltam. Végül megtaláltuk a megfelelő betűt, és ezzel írtunk ki minden fejezetcímet és bizonyos mondatokat is. A folyószövegben a betűknek az alja van megvastagítva, ezt egy diszlexiás elvileg könnyebben kiolvashatja.”

Metzing Eszter. Fotó: Neményi Márton/NLC

Az illusztráció márpedig fontos, kéz a kézben jár a szöveggel, Gyarmathy és a szerző is „receptre írja” a közös felolvasást. Révész tapasztalatból beszél, szerinte (meg egyébként általában a szakértők szerint is) a közös felolvasás a garancia, hogy az akusztikus és a vizuális élmény párhuzamosan rögzüljön. „Ez olyan szöveg, amit a felnőtt olvas, a gyerek pedig a képeken keresztül tud elraktározni – mondja. – A közös felolvasás pedig gyógyító lehet, erre a saját példánkat tudom felhozni: harmadszor olvassuk végig a könyvet, miközben a fiam végig ott volt a könyv születésénél. Igényli, hogy újra és újra átélje azt a folyamatot, amin Simi keresztülmegy. Úgy vélem, feltételezem és remélem, hogy ez másoknál is működhet így.” Sőt, felolvasás közben a szülő és a gyerek láthatják, hogy Simi és családja miken mennek keresztül, így az ő személyes kapcsolatuk is előtérbe kerül. „A szülő-gyerek kapcsolat a közös olvasás során újraértelmezhető – teszi hozzá Gyarmathy. – Nem gondolom, hogy ezt a szülőnek kell olvasnia, és azt sem, hogy a gyereknek. A hangsúly azon van, hogy közösen. Az együtt olvasás a fontos.” Ahogy az együttlét is talán jóval fontosabb egy diszlexiát gyűrő családnál, mint egy „átlagosnál”. A diszlexiás gyereket ugyanis sokkal több sérelem érheti a hétköznapok során, a szülő pedig mellette kell legyen. A gyerek eleve nehéz helyzetbe kerül, amikor megkapja az SNI-státuszt.

Ami a mai Magyarországon billog

Márciusban azt írtuk, hogy amennyiben a szülőben vagy az oktatási intézményben felmerül a gyanú, hogy egy tanuló diszlexiás, akkor vizsgálatra küldik az illetékes pedagógiai szakszolgálathoz. Itt kaphat BTM-diagnózist arról (BTM: beilleszkedési, tanulási, magatartási zavar), hogy olvasási/helyesírási és/vagy szövegértési nehézsége van, de ki kell emeljük, hogy ez nem azt jelenti, hogy diszlexiás. „Ha valóban egy tartós és súlyos olvasási zavarról van szó, akkor a pedagógiai szakszolgálat a gyermeket továbbküldi a megyei szintű szakértői bizottsághoz, ahol ezt megerősítik vagy kizárják – mondta az NLC-nek Harnos Zsuzsanna logopédus, a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat VI. kerületi tagintézmények munkatársa. – Amennyiben beigazolódik, akkor kap a gyermek SNI-, azaz sajátos nevelési igényű státuszt, ekkor az utazó-gyógypedagógusi hálózat veszi át a fejlesztést.” Az SNI viszont bélyeg, eleve szűkíti az iskolák körét, ahova a gyereket be lehet íratni. „Ha nem fogadod el az SNI-státuszt, akkor belekényszeríted a gyereket abba, hogy egy normál elvárási rendszernek kelljen megfelelnie – mondja Révész. – A szülők félnek a megbélyegzéstől, viszont ha megkérem az SNI-t, akkor a gyereken rajta van a bélyeg, a szakértői bizottság pedig nehezen és csak jól indokolt esetben veszi le.” Bizonyos iskolák ráadásul nem is fogadják az SNI-gyerekeket. „Sokféle árnyalatát láttuk ennek a tablónak – folytatja a szerző. – Van közte speciális iskola, ahol mindenki SNI-s, ahol a szülők tudatosan dolgoznak ezzel az állapottal. Van a normál iskola, ahol a tanárok elmondása szerint a húszfős osztályban van öt-hat gyerek, aki SNI-s kéne legyen, de a szülők nem szembesülnek ezzel az állapottal, ami a tanároknak külön nehézséget jelent. És vannak azok a típusú iskolák, ahol senki sem küzd tanulási nehézségekkel, ahol meg végképp idegen lehet egy »problémás« gyerek.” És ha már problémákról van szó, a diszlexia mellett meg kell említenünk a diszgráfiát. 

Révész szerette volna, ha a diszgráfia jobban megjelenik, sőt szerinte úgy lett volna az igazi, ha kézírással jelenik meg. „Eszter látta a fiam írását, az köszönőviszonyban nincs azzal, amit a könyvben látsz. Dülöngélnek a betűk, változnak a betűméretek. Szinte olvashatatlan. Egy másodikos diszgráfiás a saját betűit alig tudja visszaolvasni. Amennyiben be tudtunk volna tenni ilyet a könyvbe, segíthettünk volna azoknak a szülőknek, akik ilyesfajta írást látnak a gyereküknél. És akkor lehet jelezni a tanárok felé, hogy itt valami gond van.” Amivel ha nem foglalkoznak, akkor egyre több gond lesz, és nehezebbé válik a napi rutin. „Sokszor a pedagógusok sem látják a bajokat – folytatja Révész. – Ez a könyv elsősorban a családokhoz szól, mert az iskola azt nem látja, hogy mennyi zokogás, sírás és veszekedés és családi tragédia van sokszor ezek mögött a gyerekek mögött. És beszélni kell arról is, hogy például az iskolához gyakran eltérően viszonyul az apa és az anya, hogy másképp tartják irányadónak vagy mércének az iskolai értékelést. A tanárok nem is feltétlenül tudják, hogy amikor a gyerek hazamegy a házi feladattal, akkor kezdődik a harc következő része. Veszekedésekből, sírásokból, újrakezdésekből áll az élet.” Pont ez az, amit a könyv jól mutat: a diszlexia „sötét árnyalatait”. Gyarmathy szerint ezért is hasznos a Simi, és persze azért is, mert a pedagógus ajánlhatja a szülőknek. „Osztályban felolvasni már érdekesebb kérdés… didaktikus lenne” – véli.

Metzing Eszter, Révész Emese, dr. Gyarmathy Éva – Fotó: Neményi Márton/NLC

Ellenzékben

A Simi ezzel együtt amolyan kézikönyv diszlexiásokhoz, a diszlexiás gyereket nevelő szülőnek pedig segítség. A szerző, a kutató és az illusztrátor sem tud hasonló kötetről, Révész pedig azt is elmondta, hogy nehéz diszlexiával foglalkozó könyvhöz jutni, többnyire antikváriumban találni. A Simi mese, de tiszta képet mutat a szülőknek: kiderül belőle, hogy nem bűn, ha ideges lesz a gyerek miatt, és megért(h)eti, hogy jóval több türelemre lesz szüksége, mint azoknak a szülőknek, akiknek a gyereke szivacsként szippantja be a be tananyagot.

„Emlékszem a folyamatra, hogy miként lesz a lelkesedésből gyűlölet. Egy nagyon felkavaró és mélyről jövő gyűlölet, amit ezek a gyerekek átélnek egy idő után az iskolával szemben – mondja Révész Emese. – Az »okos« gyerekek nekiállnak kiolvasni a várost, az utcanévtáblákat, és nekik például ez nem megy. Irtózatosan kiábrándító érzés lehet. Ha létezne egy olyan iskolarendszer, ami azt értékeli, amit tudsz, és nem azt, amit nem tudsz, akkor ezek a gyerekek boldogok lehetnének. Az én gyerekem például fantasztikusan filmezik és fotózik, de ez nem érdekli a rendszert, neki viszont nap mint nap abban a rendszerben kell megfelelnie, ami nem rá szabott, aminek hosszú távon súlyos személyiségtorzító hatása lehet.”

Gyarmathy itt meg is jegyzi, hogy mások járnának fejlesztésre, ha a technika, a testnevelés és a művészetek lennének a legfontosabb tantárgyak az iskolában. De mivel nem ezek azok, többek közt a diszlexiás tekinthető furcsának, akinek az élete eleve csordultig van válságterülettel. „A cipőfűzés például tipikusan az – mondja Révész. – Amikor meg kell kérdezned a boltban, hogy a 41-es lábú gyerekedre van-e tépőzáras cipő… ciki lehet neked és a gyereknek is, az eladó pedig úgy reagál, hogy »miért, a maga gyereke még nem tud cipőt kötni?« Két választás van: vagy elkezded nyomni, és minden este leülsz, tanítod cipőt kötni, vagy elfogadod, hogy keresel tépőzárat, amíg nem tanulja meg bekötni. Nem szabad megszégyeníteni, megalázni, legfőképpen nem szabad kényszeríteni semmire a gyerekedet, amit még nem akar, mert talán még nem érett meg rá az idegrendszere. Észre kell venni a szülőnek, hogy a gyereknek ez pokoli nehéz. A bal-jobb különbség is nehéz, pont ma mondtam a gyereknek, amikor kimentünk egy boltból, hogy »az ajtó előtt balra várlak«, de ő mondta némi iróniával, hogy »de anya, én azt nem tudom«. Náluk ez nem így működik, és kész. Drámai pillanat volt, amikor rájöttem, hogy a gyerek nem tud szívecskét rajzolni. Persze hogy nem tud, hiszen bonyolult forma. A szívnek jobb és bal oldala van, és általában pontosan és szimmetrikusan ábrázolják. Az iskolában viszont elvárhatják, hogy rajzoljon, és nem biztos, hogy jó jegyet kap a végeredményre. 

Fontos kérdés, hogy a szülő mennyire tud azonosulni az iskola mérték- és értékrendszerével és elvárási horizontjával. Irányadó-e a számára, hogy az iskola hogy értékeli a gyereket? Vezettem egy blogot, abban volt egy írás, hogy hogyan neveljünk ellenzéki gyereket. Mert a helyzet a szülőt és a családot is szükségszerűen ellenzéki helyzetbe taszítja. Azt érzékeled, hogy kivet magából a rendszer, azaz meg kell tanulni rendszeren kívül létezni, hacsak nem fogadod el azt az értékrendet, amit az iskola sugároz feléd. Pedig ha azt akarod, hogy a gyereked pszichésen ép maradjon, akkor egy picit ki kell emelni ebből az értékrendszerből, és azt kell mondd neki, hogy »járunk oda, mert nem tehetünk mást, de nem ez szabja meg a mindennapjainkat, és nem ez szabja meg az értékedet«. A családnak egyfajta védőernyőt kell képeznie a gyerek köré, hogy letompítsa az iskolából jövő támadásokat. Ezekben az esetekben, amikor a gyereknek eleve nehézsége van, még inkább fontos ez a – sarkosan fogalmazva – védőernyő. Áteresztünk dolgokat: van, amit elfogadunk, és fontosnak tartunk, de mindenek felett a család egysége és a gyerek elismerése és elfogadása kell a középpontban álljon. Ha bele akarod gyömöszölni az iskola által rajzolt képletes kockába, akkor bántod. Olyan rendszerbe kényszeríted bele, amibe nem való. Minimálisan sérüljön, ez a cél. Ezt kell elérni.” Türelem és empátia. Ennyi minimum kell. A Simi sztorija pedig a cikkben felsorolt élethelyzetekből mesélve többek közt erre is tanít.