nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Egészség
„Nem akartam anyám korú pácienseket figyelmeztetni, hogy húzzanak már bugyit” – megszólal a gyógytornász

„Nem akartam anyám korú pácienseket figyelmeztetni, hogy húzzanak már bugyit” – megszólal a gyógytornász

Anikó harminc éve gyógytornász. Dolgozott már kórházi betegágy mellett és kerületi szakrendelőben is, kapott hideget és meleget – páciensektől és munkatársaktól egyaránt.
Szekeres P. Mónika
Szekeres P. Mónika
f Ajánlom

Elmondom név nélkül című cikksorozatunkban egy-egy szakma szókimondó képviselője beszél a mindennapjairól, a főnökeiről, rólunk, ügyfelekről, és bármiről, amiről olyan véleménye van, amit névvel nem vállalhat. Nem azért, mert ne lenne valós, hanem mert nagyon is az. Itt tabuk és cenzúra nélkül beszélhetnek a minket körülvevő valóság sokszor rejtett oldaláról – hiszünk benne, hogy csak így érdemes.

 

Egykor elit szakmának számított gyógytornásznak lenni. Ma is így van ez?

Igen is, meg nem is. Amikor én felvételiztem az egészségügyi főiskolára, valóban a legnépszerűbb szak volt. De ez még a búr háború idején történt, jóval a bolognai rendszer bevezetése előtt, és a képzés gazdája a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem volt. Szóval tényleg amolyan elitképzésnek számított. Aztán amikor kikerültünk az életbe, jött a feketeleves. No, nem a munkával volt gond, azt szerettem, egy klinikai osztályra kerültem, friss mozgásszervi műtéten átesett betegek mellé. Hanem azzal kellett szembesülnöm, szembesülnünk, hogy az egészségügyben a főiskolai diplomások mintha a senki földjén lézengenének. Ez a végtelenül hierarchikus rendszer nem tudott mit kezdeni velünk, mert magasabb volt a képzettségünk mondjuk egy ápolóénál, de mégsem egyetemi, pláne nem orvosi.

Azt szoktam mondani, hogy a katonaságnál csak egy militánsabb intézményi struktúra van, az egészségügy.

Maradva a hasonlatnál, mintha rangjelzés nélküli katonák lettünk volna, nem is közlegények, nem is tisztek. Laikusok és munkatársak számára egyaránt. Hogy értsd, a betegek vagy nővérkének szólítottak, vagy doktornőnek. Sem szavuk, sem képzetük nem volt arra, hogy más is dolgozhat kórházi osztályon. Gondolhatod, hogy egy frissdiplomás számára, aki épp csak meg nem akarja váltani a világot, vagy még azt is, milyen érzés volt mindez. Aztán lassan lazult a rendszer, és mi gyógytornászok is – többnyire egyénenként, de – kivívtuk a megbecsülést, a kliensek és a kollégák előtt is.

Azt mondják, a betegágy melletti munka a legnehezebb. Te is úgy élted meg, hogy mély vízbe dobtak?

Annyira szerettem, hogy nem. Mi már a korszerű, korai mobilizálás hívei voltunk például, azaz a műtét után nem sokkal – igaz, még az ágyban, de – már mozgattuk a betegeket. Azért voltak itt is elképesztő dolgok, a csípőműtétes nők (is) rendszerint bugyi nélkül feküdtek, és amikor fel kellett hajtani a hálóingjüket, hát az inkább kínos volt, mint vicces. Valószínűleg a felvilágosítás hiánya lehetett az oka, hogy nem tudták, mi egy gyógytornász feladata, és mi fog történni. Én aztán végigjártam a kórtermeket kezdés előtt, és kértem, viseljenek fehérneműt. Nem akartam a többnyire édesanyám korabeli hölgyeket egyenként figyelmeztetni arra, hogy ugyan, húzzanak már bugyit, mert nem nőgyógyászati vizsgálatra érkezem… Amúgy a nőbetegeimért jobban aggódtam. Lehet, hogy előítélet, de úgy gondoltam, és tapasztaltam is valamennyire, hogy a kórházból hazakerülve nehezebben tudják megvalósítani a sok pihenés és fokozatos terhelés elvét. Egyszerűen ismét beszippantják őket a hétköznapok: még ha betegállományban vannak is, az otthoni mókuskerék azonnal beindul, ráadásul úgy, hogy a kórházi tartózkodásuk miatt egy totálisan elúszott lakásba érkeznek haza. Ezért mondogattam is nekik, hogy egy asszonynak csak akkor van ideje a felépülésre és arra, hogy saját magával foglalkozzon, ha kórházban fekszik. És biztattam őket, hogy használják ki, pihenjenek, sajátítsák el a fogásokat és a tornagyakorlatokat, melyek otthon is nagy segítségükre lehetnek.

Képünk illusztráció – Fotó: AMELIE-BENOIST / BSIP

Lehet, hogy a helyzet a mai napig sem sokat változott… A kollégáid követték a példádat, vagy legalább elismerték a törekvéseidet?

Ne gondold. Volt, aki elnézően mosolygott, gondolva: naiv kezdő, majd felhagy ő is vele, mint már annyian… De a főnököm, egy nagy hatalmú egyetemi tanár, például megjegyezést is tett: „Hallom, Anikó, lázítja a nőbetegeket!” Nevetett, de a szeme egy csöppet sem volt nevetős. Nehéz idők jöttek, tartottam valamiféle retorziótól. A férjem vigasztalt, aki akkor még nem volt a férjem. Hát, ez is hátborzongató történet. Ő is azon az osztályon dolgozott, ma rezidensnek hívnák, akkor még szakorvosjelöltnek nevezték őket. Én nagyon hosszú ideig ragaszkodtam hozzá, hogy tartsuk titokban a kapcsolatunkat. Jó okom volt rá. Előtte láttam ugyanis, hogy egy jegyespárnak, akik szintén ott dolgoztak együtt, mit kellett átélniük. Különösen a lánynak, aki ápoló volt az osztályon. Az említett tanár úr azt megengedte magának, hogy közölje vele: ha azért jött ide dolgozni, hogy fogjon magának egy orvos férjet, rossz lóra tett! Szegény nő majdnem belehalt. Szóval ilyen feudális viszonyok uralkodtak. De amint mondtam, nagyon lassan, de puhult a nyomás, és szerettem is, amit csináltam.

Minden egészségügyi dolgozótól meg szokták kérdezni, hogy áll a paraszolvencia ügyével.

Elfogadtam, a mai napig elfogadom.

Ha zavar is, ha nem is értek vele egyet, nem az egyes emberek hibájának tartom, hanem rossz működésnek, és úgy látom, egyhamar nem is fog ez megváltozni. Egyébként pedig azt gondolom, lehet úgy csinálni, hogy egyik fél méltóságát se sértse, vagy legalábbis meg lehet próbálni törekedni rá.

Amúgy meg amikor a névnapomon annyi virágot kaptam a kórházi osztályon a kliensektől, hogy csak a felét tudtam hazavinni, és azt is csak taxival, hát gondolhatod, az milyen jól esett. Sőt olyan is volt, hogy egy kórteremnyi betegnek vettünk egy-egy szelet tortát. Történt ugyanis, hogy éppen az egyik beteg kórlapját nézegettem, és rápillantottam a születési adataira: aznap volt a születésnapja. Tudtuk róla, hogy szociális elhelyezésre vár, nincs hova hazamennie a kórházból, hát vettünk neki és a szobatársainak süteményt: nem nagy kunszt, hat gyógytornász hat dobostortát. Nem vagyunk szentek, de elvetemültek se… És valóban, akadnak kínos jelenetek is a csúszópénzes történetek között. Velem is megesett, amikor már terepen dolgoztam, merthogy átmentem, és a mai napig ott vagyok: egy szakrendelő a munkahelyem, és szükség esetén az otthonukban keresem fel a betegeket.

Gondolom, ha házhoz mész, a kliens vagy a családja még nagyobb kényszert érez, hogy honorálja a fáradozásaidat.

Abszolút jól látod. És mindenféle formája előfordult már. Például

egy pszichiátriai elakadással is küzdő páciens egy megkezdett félliteres üdítős palackot adott át nekem, és hozzáfűzte, hogy csak egy picit ivott belőle. Ezt a helyzetet tudtam kezelni, ahogyan azt is, amikor egy másik kliensem egy BKV-jegyet tolt elém azzal a kommentárral, hogy ha még sincs rá szükségem, kéri vissza, odaadja másnak…

Ám egyszer egy idősebb hölgybetegem egy ékszerdobozt akart átnyújtani. Mondtam neki, hogy nem fogadhatom el, ő erre erősködött, de én sem engedtem, szelíden, de határozottan. Végül rávett, hogy csak nézzem meg, mi van benne. Talpig leizzadtam akkorra, de kinyitottam. Egy régebbi stílusú gyűrű volt benne, azt gyanítottam, hogy egykor a férjétől kaphatta. Leraktam, és valósággal menekültem a lakásból. Este otthon aztán valamit kerestem a táskámban, és a dobozka akadt a kezembe a gyűrűvel. Biztosan beledobta a néni, amíg a kabátomat vettem fel. Majdnem elájultam. Gondolom, mondanom sem kell, egész éjszaka nem aludtam. Reggel felhívtam a hölgy lányát, mondtam, hogy kettesben kell beszélnünk. A házuk előtt találkoztunk, és visszaadtam az ékszert. A lánya elmosolyodott, és annyit mondott: én vagyok a harmadik, aki visszahozta, előttem a háziorvos és a körzeti nővér járt ugyanígy…

Nagyot fordult a világ, amióta a fél életünket képernyő előtt töltjük. Ez nyilván a gyógytornászoknak is több munkát ad.

Bizony. Valahogy azt talán jobban sikerült átadni, hogy a szemünk vagy a mentális egészségünk bánhatja a képernyős munkát vagy túlzott szórakozást, pedig a gyógytornásznak is adnak feladatot bőven: csuklóalagút-szindróma, egérkar-szindróma, nyaki gerinc bántalmai satöbbi. És bizony sokan túl későn fordulnak orvoshoz a panaszaikkal. Tudják azt is, hogy a számítógépes munkát végzők számára jogszabály írja elő az 50 percenként 10 percnyi szünetet, de az az általános tapasztalat, hogy többségében ennek betartását, betartatását nem a munkaadók, hanem a munkavállalók veszik semmibe. A „kedvencem” a következő napirend: egész nap ülsz a monitor előtt, pihenő- vagy ebédidődben szintén ott ülsz, hazafelé a metrón ülsz és az okostelefonodat nyúzod, hazaérve pedig leülsz a laptopod elé…

Fotó: Europress/AFP

Nem hiányzik a kórházi munka?

Nem, mert most ugyan nem mindennap látom a klienseimet, hanem általában csak egy héten egyszer, de azt szoktam mondani, hogy ha az otthonukban találkozunk, az különleges lehetőség a kapcsolatépítésre. A családjuk, a környezetük, az ízlésük sok mindent elárul, és így közelebb kerülhetünk egymáshoz. És van olyan szívszorító helyzet is, amikor szinte csak én vagyok, aki olykor megfordul valakinél. Egy nőbetegem például nagyon várja minden héten, hogy találkozzunk. Ő a terápiát kevésbé tartja fontosnak, én meg persze azt preferálnám. Az alkalom úgy néz ki, hogy belőle ömlik a szó, aztán néha magához tér, és olyankor kapok néhány percet, hogy gyorsan megnézzük, mennyit haladt az elmúlt hét óta. Merthogy sok esetben megtanítom a gyakorlatokat, amelyeket önállóan végezhetnek otthon, és a következő találkozáskor megnézzük, továbbléphetünk-e. Vannak notórius bliccelőim, akik csak akkor hajlandók mozogni, ha én is ott vagyok, miközben mindennap tenniük kellene önmagukért. Persze tudják ők elméletben, hogy milyen fontos lenne, hogy milyen nagy szükségük lenne rá.

Visszatérve oda, ahol a beszélgetést kezdtük, milyennek látod ma a gyógytornászok tudásának, munkájának elismerését?

Természetesen minden eset más és más, de vannak szélsőségek. Ezt úgy kell érteni, hogy van olyan hozzánk forduló, aki mindenhatónak vél minket, aki egy régi, elhanyagolt sérülésének vagy progresszív, krónikus betegségének a maradéktalan megoldását, meggyógyítását várja tőlünk. De ez sajnos nem minden diagnózisnál lehetséges. A másik véglet, amikor – egyébként még ma is egyre növekvő számban – az internet okosságai alapján állítják fel a kórismét és kezdik el az öngyógyítást. Nem akarok ötleteket adni, de olykor jóindulatúnak és ártalmatlannak tűnő tanácsokkal is igen sokat lehet ártani. Egy hölgy páciensemnek, aki extrém nagy súlyfölösleggel küszködött, azt javasolta a barátnője, hogy kezdjen lépcsőzni, mondván, nincs annál hatékonyabb zsírégetés. A szerencsétlen ment is fel-alá a lépcsőházukban, lihegve, fulladozva, míg annyira nem kínozta a térd- és derékfájás, hogy feladta. Az ilyen betegeknél egyébként a szakember mindig diétával indítja a fogyást, éppen azért, hogy a jelentős többletkilók ne terheljék túl az ízületeket és a keringést. És olykor még a szakmabéliek is elképesztő mutatványokba bonyolódnak. Van például egy nagyon kedves öregfiúk-csapat: orvosok és ügyvédek játszanak egymás ellen, úgy kezdtek el hetente futballozni, hogy már évek óta nem mozogtak semmit, és többségüknek a pocakja is igen terebélyes már. Persze, hogy egymást érik a sportsérülések, cserélgetik is a telefonszámom, hogy ajánljak valamit a panaszaikra, de kettőjüknél még ínszalagszakadás is előfordult, aminek operáció lett a vége. Hiába mondom nekik, uraim, bemelegítés, nyújtás, testtömegcsökkentés, fokozatos terhelés. Beszélhetek én…

Megosztás Facebookon