Egészség

Az alkohol nem old meg semmit, egy dolgot kivéve – így estem vissza a függőségbe

„Az, hogy egy alkoholista iszik, nem hír” – hárította csípőből a beszélgetést a negyvenéves Ingrid, aki csaknem egyéves józanság után újra a pohárért nyúlt, és most, szintén újra, egy addiktológiai osztályon gyógyult. Aztán mégis ráállt, hogy elmesélje visszaesése történetét.

„Mindenki azt hiszi, ő lesz az az egy. Az egy, aki nem esik vissza” – kezdi Ingrid, utalva a szomorú statisztikára, mely szerint tíz függőségben szenvedő közül tiszta periódusa után, vagy inkább annak ellenére, kilenc ismét választott szeréhez nyúl. „Persze én is szentül meg voltam győződve arról, hogy nekem sikerülni fog, amúgy meg e hit nélkül mi értelme is lenne a terápiának?!” Merthogy a kétgyerekes Ingrid szinte napra pontosan egy évvel azután kezdett ismét alkoholt inni, hogy egy addiktológia osztályon befejezte négy hónapos rehabilitációját.

Randevú az addiktológián

„Szégyen és kudarc. Ezek voltak a legerősebb érzéseim, amikor harmincegy napnyi folyamatos ivás után, pontosabban már közben is, beláttam, hogy ebből egyedül, segítség nélkül nem tudok kikecmeregni. Szégyelltem, hogy kudarcot vallottam, hogy fölösleges volt az engem kezelők belém tett négy hónapnyi energiája, ahogyan a saját négy hónapnyi energiám szintén. Amúgy most már tudom, hogy a történtek ellenére sem volt fölösleges. És azt is, hogy a visszaesésem nem a mostani első pohár sörrel kezdődött. Hanem egy éve, amikor a rehab után kiléptem a kórház kapuján. Nem, nem használtam szert. De ugyanúgy működtem, mint annak előtte, legalábbis életem egyik szeletében. Az egyik legfontosabban. Sőt, a számomra legfontosabban. A partnerkapcsolataimban.

Amikor tavaly kórházba kerültem, három élő kapcsolatot hagytam odakint. Érzelmileg élőt. De ezt akkor nem láttam ilyen tisztán. Sőt, egyáltalán nem láttam rá. Azt hittem, az az egyetlen férfi van az életemben, aki vár. Különösen, mert őt, Endrét közvetlenül az egy évvel ezelőtti összeomlásom előtt ismertem meg, és minden túlzás nélkül mondom,

a megismerkedésünk utáni első randevúnk az addiktológiai osztályon volt, ahol meglátogatott: pontosabban, rohant, amint megtudta, hogy kórházban vagyok.

Sok más mellett az is vonzó volt a pasiban, hogy semmilyen elterjedt negatív sztereotípiában, előítéletben nem osztozott a függőséggel kapcsolatban, miközben, természetesen, tisztában volt azzal is, hogy szenvedélybetegséggel élni milyen megbélyegzettséget jelent, jelenthet. Ahogy azt szintén tudta, hogy betegséggel van dolgunk, melyet kezelni kell.

Szóval bizsergető érzés volt ebbe a friss kapcsolatba hazajönni, és sok erőt is adott az újrakezdéshez. Szinte minden rendeződni látszott. Új partnerem újévre hazavitt a családjához, ami igen jólesett, és nemcsak az, hogy érdemesnek talált bemutatni a szüleinek és testvéreinek, hanem az is, hogy megismerhettem, honnan indult, hol nőtt fel. A bizalom jelének tekintettem, hogy nem félt megmutatni nekem ezeket az igen nehéz körülményeket. Miután ő is hazatért, együtt éltünk, élveztük a munkás, józan hétköznapokat, a gyerekezős hétvégéket (válásunk után a kisfiam és a kislányom az édesapjánál maradt). Új lakásba is költöztünk. A nehézségeken humorral, együtt túllendültünk. A szer nem hiányzott. Rendszeresen jártam pszichológushoz, színházi tréningre.

Szóval annyira rendeződni látszott minden, annyira biztosak voltunk ebben a kapcsolatban, hogy úgy láttuk mindketten, eljött az ideje a pasim régóta tervezett külföldi munkavállalásának. Kibírjuk mi azt, hittük szilárdan, ráadásul a közös jövő anyagi biztonságát is ettől vártuk.

Az új lakásba költözés, amelyhez az elutazását is igazítottuk, egy hetet csúszott. Tehát a tervezett tíz nap helyett szűk három napunk maradt elhelyezkedni új otthonunkban, felkészülni az útra. Ez persze a legfontosabbakra sem volt elég, legfeljebb a tűzoltásra. A csillárok dobozban, a polcok összeszereletlenül maradtak, és még sorolhatnám a feladatok és a zűrzavar részleteit, melyekkel egyedül kellett szembenéznem. Igen indulatosan mondtam is a pasimnak, annak ellenére, hogy külföldi munkavállalása mellett együtt döntöttünk: itt hagysz egyedül ebben az őskáoszban. Mire ő csak ennyit válaszolt: gondoltam, hogy ez lesz…

Féltem az ivásom következményeitől, hogy mit csinálok a testemmel

Féltem az ivásom következményeitől, hogy mit csinálok a testemmel

Még mindig nem leteperve

Szóval ez volt az első gikszer, és azóta is vannak körülöttem kipakolatlan dobozok… De akkor még javában nyár volt, az én évszakom, így a pasim nélkül és a hullazsákokba csomagolt cuccok tetején is stabil voltam, legalábbis annak képzeltem magam. Aztán jöttek a borús napok, minden szempontból. Az új lakásban nemhogy nem apadtak az elrámolni valók, de egymás sarkába értek a kihívások, ágyipoloska-inváziótól beázáson át a köhögő radiátorokig, volt minden. Hát, mit mondjak, egyik sem éppen kedélyjavító hatású. Fontolgattam én mindenféle megoldást, szerepelt ebben: újabb lakásba költözni, pasit 24 órán belül hazarendelni, hagyni mindent a francba… Lássuk be, egyik sem lett volna igazán racionális választás.

Az ivás viszont nem jelentkezett, hogy „ő” majd segít túllépni a nehézségeken. De a szer már nyakon csókolt, csak még nem döntötte el, leteper-e.

Miközben én a mindennapok egyre nehezebbnek érzett feladataival birkóztam, furcsa üzenetek kezdtek csordogálni külhonból. Nem a pasimtól, hanem a főbérlőjétől, akinél szobát vett ki, és aki több magyar szerencsét próbálónak, neki is segített a munkába állásban, a szükséges dokumentumok beszerzésében, miegymásban. Szóval ilyesmik érkeztek a számomra ismeretlen, egyébként szintén magyar származású férfitól: Mit akarsz az Endrétől?! meg Hagyd már békén! Természetesen először a partneremet kérdezem meg, mire véljem mindezt. Ő csak annyit felelt: ne is törődj vele! Én meg, persze, nem tudtam nem törődni vele. Sötét gondolatok gyűltek a fejemben, meggyőződésem volt, hogy a főbérlő visszaél helyzetével, hogy a frissen ott tébláboló honfitársai kiszolgáltatottságát kihasználja. S jöttek és jöttek az üzenetek, egyre agresszívabbak. Isten bizony, meg lettem volna róla győződve, hogy egy egyre féltékenyebb és egyre kétségbeesettebb nőtől kapom azokat, ha nem tudtam volna, mi a helyzet. Hát, kiderült, nem is tudtam. Mert egyszer csak felhívott a főbérlő férfi, és elmondta, szerelmes az Endrébe, és arra kér, lépjek ki az életükből, mert ők már egy pár, vagy legalábbis szeretnének az lenni…

Mondjuk, erre a nálam harcedzettebb nőtársaim is biztosan egy felesért sikítottak volna. Én viszont mint függő, nem. Mert tudom, számomra egy feles is sok, és száz sem elég. Szóval ültem a kupi tetején, véresre vakartan a poloskacsípésektől, és még mindig nem az alkohol oltalmára gondoltam, hanem arra, hogy mindez az én büszkén vállalt ultraliberális nézeteim próbája. Csaltak meg már engem (is), hagytak már el engem (is). De egy férfi miatt még nem. Amúgy biztosíthatok mindenkit, ez sem kínzóbb, mint a többi szerelmi csalódás. Én most is a vécécsésze szélét rágcsáltam fájdalmamban…

Pár napig még kóvályogtam az életemben, a megszokás vitt előre, a hétköznapi feladatok mentek. Csak amikor már a félelmeim elviselhetetlenné dagadtak, akkor választottam az ivást, pontosabban… mintha az ivás választott volna engem. Mert nem úgy kezdődött, mint az gondolnánk, hogy mindent félbehagyva, bedobtam a gyeplőt a lovak közé, hogy azonnal induljon a lejtmenet. Előtte felhívtam a főnökömet, aki egyébként ismeri a betegségemet, hogy egy időre most kiszállok, ahogyan a volt férjemet szintén, hogy egy ideig most nem tudok a gyerekekért menni. Szóval mintha csak végrendelkeztem volna, amit lehetett, szépen elrendeztem. Na, de ami azután következett…

…és kereken 31 napig tartott.

Kiittam magam az életből

A mai napig meggyőződésem, hogy nem bánatomban, nem örömömben, nem valamiért iszom. Beteg vagyok. Persze, volt példa az előbbiekre, de arra is jócskán, hogy nem, vagy látszólag nem történt semmi, és egyszer csak mégis ott találtam a kezemben a szert. Én úgy élem meg, nem az a lényeg, hogy van-e valami körülöttem, bennem, amivel egyedül nem tudok megküzdeni. Ha van is, inkább arról szól ez, hogy rossz fegyvertársat választok ellene. Persze, semmi sem fehér vagy fekete, és nyilvánvalóan most a körülöttem gomolygó káosz szippantott be, ám mégsem úgy, ahogyan azt elsőre gondoltam volna.

Szóval 31 napig nem voltam elérhető. Magam számára sem. Onnan tudom ily pontosan, mert valaki számolta – helyettem, nekem – és minden reggel elmondta a telefonban, hányadik napnál tartunk. Mert reggel és este, alkalmanként legkevesebb egy órát beszélgettünk, de inkább többet. Ezek a beszélgetések tartottak életben. Az illető férfi, és akart, akar tőlem valamit, de akkoriban megelégedett az életmentéssel. Olykor eljött, és hozott némi ennivalót, aztán egy idő után már nem engedtem, hogy jöjjön. Mert ugyan, ha átmenetileg ki is ittam magam a rendszerből, még mindig rendkívül hiú voltam. Üdítő volt, hogy ő sohasem mondta nekem, hogy fejezzem be vagy függesszem fel az ivást, és olyanokat sem, hogy nem lesz ennek jó vége – igaz más sem, de mással nem is nagyon álltam szóba a harmincegy napban.

Számára az volt a sikerélmény, ha elérte, hogy az időjárásnak legalább megközelítőleg megfelelő ruhában megyek le az utcára, ahova ugyan legfeljebb szerért óvakodtam le, vagy pénzt felvenni, hogy szert vehessek.

Igen, mi tagadás, 6 fokban még mindig abban a szerelésben jártam, mint 36 fokban.

Világvége-hangulatom volt, ijedtséggel és bűntudattal felváltva

Világvége-hangulatom volt, ijedtséggel és bűntudattal felváltva

Rettenetesen féltem ebben a harmincegy napban. Féltem az ivásom következményeitől, hogy mit csinálok a testemmel, hogy visszakapom-e régi megbízásaimat, hogy nem visszafordíthatatlanul rongálom-e kapcsolatomat a gyerekeimmel. S hogy úrrá legyek e félelmeken, amelyeket a szer használata okozott, szert használtam. Ez nem fából vaskarika. Mondogatják, az alkohol nem old meg semmit. Egyet kivéve: oldja a szorongást. Tizenkét percen belül. Lemértem.

Na, jó, még egyvalami segít lazítani a félelmek szorításán, a beszélgetés. Így én napjában többször, hosszan beszélgettem Dezsővel, az említett úrral. Mert, hogy talpig úriember, ahhoz nem fér kétség. Harmincegy napon át hallgatott meg anélkül, hogy bármit kért vagy elvárt volna. Tudta, ezzel segít a legtöbbet. Illetve apróságokat mégis kért, ilyeneket, hogy ha már ittam, aznap ne menjek kocsmába. Pláne ne hideg őszi estéken forrónadrágban és spagettipántos felsőben… Amúgy a legjobb barátom, Gergő, akivel olykor szóba álltam e harmincegy napos ámokfutásom idején, szintén emiatt, emiatt is aggódott. Ahogyan ő fogalmazott, egy jó külsejű, ittas nő még a kezdő pszichopaták számára is felhívás.

Dezső még azt is bátorkodott javasolni, hogy ebben az állapotban ne kizárólag búskomorságra hangoló irodalmat olvassak. Ugyanis kora délutánonként, felébredve a délelőtti szunyókálásból, két-három órát tudtam olvasni. Arról viszont nem tehetek, hogy a magyar és a világirodalom legremekebb darabjai többségében tragikus történetek. Amúgy olvasmányélményeim mellett az egész életemet elbeszéltem ezekben a maratoni telefonbeszélgetésekben. Volt rá időnk, így, egy pont után, már nem azt kérdeztem Dezsőtől, hogy ezt már meséltem-e, hanem azt, hányszor. Ő pedig nagy élvezettel hallgatott, bár ahogyan teltek a napok, egyre jobban féltett. De azt is tudta, amíg én nem állok készen arra, hogy segítséget kérjek, fölösleges ezzel nyomulnia. Csak a bénító szorongásomat fokozná.

Kislányom szavaira kezdtem gyógyulni

Aztán egy napon készen álltam.

Mentőhívás, ismét. Sokat kellett várni rá, ismét. Emberséges, felkészült mentősök, ismét. Szubintenzív őrző, ismét. Majd az addiktológiai osztály, ismét. Ahol amúgy mindent megtettek azért, hogy a szégyen és kudarc érzése helyett újra képes legyek pozitív érzelmeket táplálni önmagam iránt. De ez nem volt könnyű számomra. Az szorongatott legjobban, hogy mit okozok a gyermekeimnek, ismét. És nem alaptalanul. A nagyobbik, tízéves egy ízben nem jött el meglátogatni, amikor édesapjuk elhozta volna őt is. Világvége-hangulatom volt, ijedtséggel és bűntudattal felváltva.

Végül a gyerek segített meg, akit szintén végtelenül bántott a dolog. Mondta, örül, hogy jól vagyok, pontosabban ő így fogalmazott: hogy újra csinos vagyok, ahogyan a kishúgától hallotta. Nyilvánvalóan félt, milyen állapotban lát meg a kórházi kezelés első hetében.

Azután, amikor már hétvégékre hazamentem, történt, hogy egy kora délután együtt utaztunk a gyerekekkel a tömött buszon, és felszállt egy félhajléktalannak tűnő pár, láthatóan részegek voltak. Mindenki elhúzódott tőlük, volt, aki megjegyzést tett, volt, aki pofákat vágott. Egy pillanat alatt igen ellenséges légkör alakult ki velük szemben. Egyszer csak a kisebbik gyermekem hangosan így szólt: nekik is kórházba kellene menniük! Halálos csönd lett. Az én nyolcéves kislányom egy busznyi felnőttet leiskolázott…

Hát így kezdődött az én gyógyulásom.

De még sok munka várt rám, és vár ma is. Kibogoztuk terapeutáimmal, mitől szorongok annyira, hogy alaposan a pohár fenekére nézek. Történetem nem csupán a válásomig, és nem is az Endre-féle sztoriig nyúlik vissza, sőt nem is csak ezekről van szó. Valójában világéletemben úgy kezdtem új viszonyt, hogy az előzőt nem zártam le, nem tudtam lezárni a lelkemben. Soha, egyiket sem. A mai napig minden valaha volt partnerem ott nyüzsög a szívemben, de még a gondolataimban is. Azért ez, lássuk be, komoly batyu. De le fogom tenni.” 

Lejegyezte: Szekeres P. Mónika

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top