Három hónapot adtak a rákbeteg asszonynak, de Spanyolországban megmentették az életét

A történet már hat évre nyúlik vissza. A hat évvel ezelőtti nyáron Katalinnak feltűnt, hogy egy ideje nehezebben veszi a levegőt, ezért a háziorvosa elküldte a tüdőgondozóba. Onnan pedig már nem volt visszaút: Katalin tüdején egy foltot találtak. „A  főorvosnő annyit mondott: valamit lát, de ezt meg kellene nézni CT-vel – írta akkoriban Katalin a naplójába, amiből később könyv lett. – Láttam a döbbenetet az eredmény láttán, és hogy hirtelenjében azt se tudja az orvos, hova telefonáljon. Nekem annyit mondott, hogy további vizsgálatok kellenek, hogy kiderüljön, mi ez a 6 x 5 x 3 centis daganatszerű halmozódás a tüdőmön. Visszamentem a tüdőgyógyászhoz, aki mondta, hogy akkor menni kell bronchoscopiára. Nem tudtam én, mi az a bronchoscopia, csak azt éreztem, hogy a Föld megnyílik alattam.”

Hörgőtükrözés következett, majd feltáró műtét, majd a rémálom: tüdődaganat. „Ezt írtam a naplómba aznap: elválaszthatatlan tumoros folyamat, mely radikálisan nem eltávolítható”. Mikor meglett a szövettan eredménye, fény derült a daganat típusára: adenokarcinóma. Azt olvastam róla, hogy ez viszonylag lassan nő és későn ad áttétet, viszont van, hogy nagyon agresszívan fejlődik és „kifejezetten rossz kórjóslatú”. Másik orvoshoz kerültem, aki kérdezte, tudom-e, hogy ez az eredmény mit jelent. Mondtam, hogy igen, ez a legdrasztikusabb ráktípus. Akkor biztos azt is tudom, mondta, hogy három hónapom van hátra.”

A daganat olyan helyen volt, hogy eltávolítani sem lehetett, legfeljebb kemoterápiával és sugárkezeléssel kicsinyíteni. Ráadásul nemsoká újabb baljóslatú jelek mutatkoztak.
„Csak arra figyeltem, hogy mi lehet az oka, hogy a kulcscsontomnál minden fürdéskor kitapinthatóan megdagadnak a nyirokcsomók a meleg víz hatására. Még nem tudtam, hogy már ott is áttét van.”

Nemcsak a nyirokcsomókban volt áttét, de mint az újabb vizsgálatok nyomán sorra kiderült, az agyban és a csontokban is. Ijesztő helyzet volt, Katalin valahonnan mégiscsak össze tudta szedni az összes erejét: „Mindig olyan voltam, hogy majd én mindent jobban tudok egyedül, és majd megmutatom, milyen erős vagyok. (…) Nem akartam, hogy sajnáljanak.”

Mielőbb el kellett kezdeni a kezeléseket, de ekkor újabb reménysugár mutatkozott. Kezelőorvosa azt javasolta, a hagyományos módszer mellett próbálkozzanak meg egy molekuláris diagnosztikai vizsgálaton alapuló kísérleti kezeléssel is. Már Magyarországon is elérhető olyan személyre szabott daganatellenes terápia, melynek keretében a páciens olyan speciális gyógyszert kap, amit kifejezetten az őt érintő génmutációra kísérleteztek ki. Feltéve, hogy már létezik ez a gyógyszer, hiszen bár a tudomány hatalmas léptekkel halad, több mint ötmillió mutáció az ellenfele…

Katalinnak szerencséje volt, az Oncompass géndiagnosztikai laborban azonosították a génhibát, és még azt is kiderítették, hogy létezik rá gyógyszer – csakhogy nem Magyarországon. A legközelebbi hely, ahol vállalták Katalin kezelését, Spanyolország volt. Az orvos azt mondta, őszinte lesz: nincs más lehetősége.

„Úgy tűnt, hogy minden szempontból megfelel a kritériumoknak – mondja Déri Júlia, az Oncompass munkatársa. – De nem gondoltam volna, hogy ő lesz az, akinek ez sikerül. Rengeteg olyan betegünk van, akin látom, hogy tehetős, beszél nyelveket, sokat utazott, tudja, milyen a világ Magyarországon kívül, és végül nem vállalja a külföldi gyógykezelést. És akkor odajön Bernáth Gusztávné, aki otthon csirkéket, bárányokat nevel, a gyöngyöspatai patikában dolgozik, és életében nem járt még egyedül külföldön…”

Mosolyogva is lehet

Szerencsére a gyógyszergyár mindent térítésmentesen biztosított, Bernáthnénak egyedül az utazása, és az ott-tartózkodása költségeit kellett fizetnie. És persze kibírni több hónapot idegenben, nyelvtudás nélkül, egyedül. Sokan ezen a ponton elbizonytalanodnak, ám Katalin nem is gondolkodott: azonnal vállalta, hogy utazik. Két hét alatt felkészült, odakint pedig ügyesen feltalálta magát: „Kézzel-lábbal beszélgettem velük, de szerencsére értették. Emlékszem, mikor először találkoztam az orvosommal, viccesen megjegyezte, hogy előbb-utóbb ez a város lesz a második otthonom. Akkor magamban azt válaszoltam neki, hogy: kizárt dolog. És tessék, be kell látnom, hogy igaza volt.”

Persze a küzdelem nagy része csak most jött. Katalin villanásokban emlékezik vissza:

 Megterhelő volt a várakozás is, de főként az, hogy sosem tudtam, mi történik majd velem, mit fognak most éppen mondani, hol tartunk, jó-e a felszívódás, emelik-e a dózist. Nem olyan kezelést kaptam, amelytől előre látható volt, hogy rosszul leszek – igazából nem tudta előre senki, hogy mit fog nálam kiváltani.

Sokszor gondoltam arra, hogy most már biztos meg fogok halni: nem is eszem, fogyok, mert folyton megy a hasam. Azt mondtam, ha hétfőig nem kapok gyógyszert a mellékhatások ellen, akkor csütörtökön felülök a buszra és hazajövök. Ne kelljen még azt is kifizetni, hogy holtan hazahozzanak…

Aztán a csüggedés reménykedésbe ment át, ahogy egyre jobb képet mutattak az eredmények. Katalin állapota ezután olyan látványosan javult, hogy négy hónappal később hazaengedték.

Egy évvel később, 2014 augusztusában spanyol kezelőorvosa ezt válaszolta Katalinnak tört angolsággal egy állapotáról faggatózó e-mail-jére: „Hello Kisasszony! Analytics nagyon jó! Ne aggódj. Majd lefordítani. De a végső diagnózis: NO TUMOR.”

Élet a rák után: „Ma már nem kérek bocsánatot mások kedvéért”

Katalin eredményei azóta is jók, daganatnak nyoma sincs. A gyógyszert viszont folyamatosan kapnia kell, így ma már hatalmas rutinnal járkál Gyöngyöspata és Malaga között. Gyógyulását követően úgy döntött, a naplójából könyv lesz. „Nekem fontos az, hogy az embereket bátorítsam a saját példámmal, és informáljam őket arról, hogy létezhet gyógyulás a rákból. Szerettem volna, ha a hozzám hasonló betegek tanulhatnak belőle. Ha lenne egy útmutatójuk, ami hatására megváltozik az életszemléletük” – mondta el a könyvbemutatón (Tari Katalin – Mihalicz Csilla: Akinek kétszer kelt fel a nap).

Négy év telt el tehát a gyógyulás óta, amikor felhívom Katalint. – Köszönöm, jól! – mondja a szokásos kérdésre, ám aki olvasta a könyvet, az tudja, hogy ez a két szó nála mi mindent jelent. – Tud már spanyolul? – kérdem. – Persze. Ragozni nem tudok, de megértik, amit mondok – mondja mosolyogva, és kicsit talán büszkén is. Ahogy büszke arra is, hogy egyszemélyes turisztikai küldöttség lett belőle: azóta, hogy Malagába jár a kezelésekre, már minden orvost és ápolónőt elcsábított a mi szép fővárosunkba. „Még a taxisom is eljött” – újságolja. „Kíváncsi volt, honnan járok hozzájuk ennyiszer.” Merthogy Katalin annyit repül, hogy már „saját” taxisa is van ott, délen. Háromhavonta utazik, már betéve ismeri Európa tizennégy repterét. – Összesen hányszor repült? – kérdem. – Ötvennél megálltam a számolással, mondja. – De úgy hetven felé járhat. Azt is elmeséli, hogy sosem késett le gépet, de ehhez sokszor kellett a légikísérők elvárhatón felüli erőfeszítése.

Kérdezem, meddig tart még a kezelés. „Amíg élek. Ez olyan. Néha nehéz, mert az édesanyámat is én ápolom. De hát ezért van még szükség rám.”

Meg most már ott vannak az olvasói is, betegek és egészségesek, akik eljönnek hozzá beszélgetni, erőt meríteni. „Azt mondják, ez a könyv annak is segít, aki nem beteg. Lelkiekben erőt ad. Aki pedig hozzám hasonló helyzetben van, talán tudnának segíteni neki, de sokan nem indulnak el. Pedig ha valaki meg akar gyógyulni, szerintem azért mindent meg kell tennie. Akár elmennie a világ végére is…”

A történet további érdekes részletei egy igazán nagy utazásról Katalin könyvében elolvashatók.