nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Egészség
A felébresztett immunrendszer kisöpri a daganatot

A felébresztett immunrendszer kisöpri a daganatot

Tátrai Péter biológus az egereken kipróbált immunterápiás kezelés eredményeit összegzi.
NLCafé
f Ajánlom

Az immunrendszer teljes tumorölő potenciálját felszabadítja a kaliforniai Stanford Egyetem kutatói által kidolgozott kombinált immunstimuláns kezelés. A daganat által rájuk kényszerített bénulásból magukhoz térítve az immunsejtek úgy söprik ki a daganatot és annak áttéteit a szervezetből, mintha egy vírusfertőzést számolnának fel. Szellemi atyja, Ronald Levy szerint az egyelőre csak egerekben kipróbált eljárás elvben bármilyen daganattípus kezelésére alkalmas lehet, és a klinikai próbák már 2018 vége felé megkezdődhetnek. Tátrai Péter biológus élvezetes, közérthető (eredetileg az MTA.hu-n megjelent) írásában részletesen elemzi az év elején bejelentett, nagy szakmai és sajtóvisszhangot keltett eredményt.

„Áttörést hozhat a rák gyógyításában” – annyiszor olvastuk-hallottuk már ezt a frázist, hogy nehéz hiteles szavakat találni, amikor úgy tűnik, valóban áttörés körvonalazódik a daganatok kezelésében. Márpedig ha a Stanford Egyetem kutatóinak 2018. január 31-én a Science Translational Medicine-ben közölt egérkísérletes eredményei emberben is megismételhetőek lesznek – és az előzetes jelek biztatóak erre nézve –, az túlzás nélkül új fejezetet nyithat az onkológiában.

A Ronald Levy laboratóriumában kidolgozott immunterápiás eljárás során két immunstimuláns parányi mennyiségét közvetlenül a daganatba fecskendezték, amivel aktivizálták a daganatba beférkőzött, de ott támadásképtelen állapotba került immunsejteket. Az aktivizálás nyomán kialakuló immunválasz nemcsak a megcélzott daganatot pusztította el, de a szervezet bármely más pontján található azonos típusú daganatokat is, sőt megakadályozta vagy lefékezte az ugyanilyen daganatok későbbi kialakulását.

Daganatsejtet (fehér) támadó sejtölő T-sejtek (vörös) egy hamis színes elektronmikroszkópos felvételen (Fotó: Flickr/NIH Image Gallery/Rita Elena Serda, Duncan Comprehensive Cancer Center at Baylor College of Medicine, National Cancer Institute, National Institutes of Health)

Egy olyan eljárás, amely maradéktalanul elpusztítja az elsődleges daganatot és annak áttéteit egyaránt, és még a tumor kiújulásának is elejét veszi, elérhető közelségbe hozza azt a mindig is áhított célt, hogy a rákra elkerülhetetlen végzet helyett kordában tartható krónikus betegségként gondolhassunk. Ráadásul – ellentétben még a modern célzott daganatterápiás szerekkel is, amelyek egy meghatározott molekuláris célpont támadásával legfeljebb a daganatok körülírt csoportjait támadhatják – az immunterápiának ez a formája elvben bármilyen daganattal szemben alkalmazható. „Nem hiszem, hogy bármi is behatárolná a módszerünkkel potenciálisan kezelhető tumortípusok körét, feltéve, hogy az immunrendszer sejtjei be tudnak hatolni a daganatba” – nyilatkozta a cikk kapcsán a tumor-immunterápia apostolaként számon tartott Levy, aki az 1980-as évek óta megkerülhetetlen alakja e kutatási területnek, és kulcsszerepet játszott az egyik első törzskönyvezett rákellenes ellenanyag, a rituximab koncepciójának kidolgozásában.

Az immunoonkológia úttörője: William Coley

Az a gondolat, hogy az immunrendszert a daganatok ellen lehetne fordítani, nem újkeletű: William Bradley Coley amerikai sebész 1891-ben publikálta híres kísérletsorozatának eredményeit, melyben rákbetegekbe eleinte élő, utóbb elölt baktériumokat fecskendezett, azt remélve, hogy az így felszított immunválasz mintegy oldalcsapásként a daganatot is elpusztítja majd. Elméletét azokra a korábbi sporadikus, ám hitelesen dokumentált esetekre alapozta, melyekben magas lázzal járó orbáncfertőzésen átesett rákbetegek váratlan módon felgyógyultak daganatukból. Először saját kórházának archívumában kutakodva akadt egy ilyen esettanulmányra, majd ezen fellelkesülve tovább keresett, és egyebek között más orvos-úttörők – így Robert Koch, Louis Pasteur és Emil von Behring – feljegyzéseiben is talált példákat a Streptococcus pyogenes baktérium okozta orbánc és a spontán daganatfelszívódás kapcsolatára. Bár Coley történelmi esetekre nem hivatkozott, a daganatok fertőzéssel való kezelése valójában az ókori Egyiptomtól a középkoron át a 18–19. századi orvoslásig bevett gyakorlat volt, s például konkrétan az orbánc és a rákgyógyulás összefüggését – gyakorló orvosi minőségében – maga Anton Csehov is megemlítette.

Noha Coley néhány betegével látványos sikereket ért el, eredményeit nehéz volt értelmezni és reprodukálni. A baktériumkészítmény beadásával járó többletkockázat s nem utolsó sorban a lehetséges hatásmechanizmus ismeretének teljes hiánya végül eltántorította korának orvosait a „Coley-toxinok” általános alkalmazásától, így a műtéti kimetszés és az ekkortájt tért hódító röntgenbesugárzás kombinációja került a korai 20. század onkológiai praxisának fősodrába.

Az immunőrjárat-elmélet és a modern immunterápia hajnala

Coley közleményétől számítva pontosan száz évet, 1991-ig kellett várni az első immun-onkoterápiás eljárás, az interleukin-2-kezelés gyógyszerhatósági elfogadásáig; ennyi ideig tartott, míg sikerült az immunrendszer és a rák kapcsolatának alapjait tisztázni, és az immunválasz erejét ellenőrzött módon szembefordítani a daganatokkal. Több évtizedes viszonylagos feledés után a modern onkoimmunológia korszakát az immunőrjárat (immunosurveillance) Lewis Thomas és Frank Macfarlane Burnet nevéhez köthető elmélete nyitotta meg 1957-ben. Az elmélet szerint a daganatos elfajulás jóval közönségesebb esemény, mint ahogy a ténylegesen kifejlődő daganatok gyakoriságából vélhetnénk: szervezetünkben szinte folyamatosan keletkeznek potenciálisan rákos sejtek, ám ezeket a kezdeményeket az immunrendszer testidegenként ismeri fel és elpusztítja, ezzel csírájában elfojtva a kóros sejtburjánzást. „Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy tumorsejtek apró csoportosulásai alakuljanak ki, amelyek új antigén-sajátosságokkal bíróként hatékony immunválaszt váltanak ki, és eltűnnek anélkül, hogy létezésükről klinikai jelet adtak volna” – fogalmazott 1970-es összefoglaló könyvében Burnet.

A koncepció hátterében Burnetnek az a felismerése állt, hogy az emberi immunrendszer nemcsak az idegent – értsd: más fajokból vagy fajunk másik egyedeiből származó molekuláris struktúrákat –, de a megváltozott sajátot is antigénként, vagyis immunválasz által elpusztítandóként ismeri fel. Burnet megsejtette – bár kísérletesen még nem tudta bizonyítani –, hogy az immunrendszer az embrionális fejlődés során tanulja meg felismerni a saját struktúrákat, s amivel e kritikus periódus alatt nem találkozott, azt a későbbiekben nem-sajátnak, tehát antigénnek tekinti. Az ausztrál kutató, akit az „immunológiai saját” lényegének megragadásáért 1960-ban orvosi Nobel-díjjal tüntettek ki, szintén zseniálisan érzett rá arra, hogy a rákos sejtek immunológiai identitása megváltozik, holott ennek molekuláris biológiai okairól még nem lehettek ismeretei.

A tumorellenes immunitás szereplői

Azóta jól tudjuk, hogy a daganatos elfajulás kiváltó oka a sejtek szintjén az örökítőanyag hol pontszerű, hol kiterjedt átrendeződésekkel járó megváltozása – mutációja –, s e mutációk rendszerint megváltozott szerkezetű fehérjéket eredményeznek. Azt is tudjuk már, hogy magvas sejtjeinkben működik egy olyan mechanizmus, melynek révén a sejtek folyamatosan „kiteszik a kirakatba” a bennük képződő fehérjék összetördelt mintáit, s ezzel mintegy tájékoztatják a környezetüket fehérjekészletük állapotáról. Ha egy sejtbe vírus férkőzik, amely a sejtet saját fehérjéinek termelésére kényszeríti, e vírusfehérjék töredékei óhatatlanul kikerülnek a sejtfelszín I-es típusú MHC fehérjének (röviden MHCI-nek) nevezett hirdetőtábláira, s árulkodó jelként bélyegzik meg a sejtet az immunrendszer számára. Hasonlóképp, ha egy sejt DNS-e mutációkat szenved, s ezzel a sejt a rákos elfajulás útjára lép, tervét nem tarthatja egészen titokban, mert a „megváltozott saját” fehérjék töredékei a felszínre kihelyeződve hűen tudósítják az immunrendszert a benti történésekről. Azt a vírusfertőzött vagy rákos sejtet pedig, amely az MHCI és a rajta bemutatott fehérjetöredékek visszatartásával leplezné a benne zajló turpisságot – és ezzel a trükkel mind a vírusfertőzött, mind a rákos sejtek meg szoktak próbálkozni –, épp feltűnő némasága fogja gyanússá tenni és elárulni az immunrendszernek.

Az MHCI fehérjével társított vírusos vagy daganatos antigének felismeréséért és az ilyen jelzést hordozó sejtek elpusztításáért elsősorban a T-limfociták (nyiroksejtek) közé tartozó citotoxikus vagy sejtölő T-sejtek felelősek. A T-limfociták egy másik csoportja, a segítő T-sejtek a kórokozókat és a széteső sejtek törmelékeit bekebelező falósejtekkel létesítenek kapcsolatot, és aktiválódva olyan serkentő jelmolekulákat, ún. citokineket termelnek, amelyek szükségesek a sejtölő T-sejtek támadásba lendítéséhez. A sejtölő és segítő T-sejteket együttesen végrehajtó vagy effektor T-sejteknek nevezik, mert az ő összehangolt működésük szükséges az immunválasz kivitelezéséhez, míg az eltérő sajátságokkal rendelkező szabályozó vagy regulátor T-sejtek feladata az előbbiek féken tartása: az immunválasz leszabályozása, illetve a saját szövetek károsításának megakadályozása. Ezzel párhuzamosan a sejtölő T-sejtekhez hasonló funkciójú, ám az ún. veleszületett immunrendszer körébe tartozó, ezért antigén-specifikus receptorral nem rendelkező természetes ölősejtek (natural killer vagy NK-sejtek) a gyanúsan hallgatag, MHCI-bemutatásban nem jeleskedő sejtek lefülelésében és kivégzésében tevékenyek.

Hogyan ébred, és miért vall kudarcot a daganatellenes immunválasz?

A T-sejtek a T-sejt-receptor nevű sejtfelszíni érzékelőjük segítségével ismerik fel azt az antigént, amelyre specifikusak. Minden T-sejt egyedi T-sejt-receptorral, és ezért egyedi antigén-fajlagossággal rendelkezik; a változatosságot a T-sejtek érése során végbemenő véletlenszerű, a kártyakeveréshez hasonló génátrendeződési mechanizmus biztosítja. Az érett, de antigénnel még nem találkozott (ún. naiv) T-sejtek születési helyüket, a csecsemőmirigyet elhagyva a keringésbe kerülnek, és újra meg újra körbeutazzák a szervezetet, egészen addig, amíg a nekik megfelelő antigénnel nem találkoznak. Azok a T-sejtek, amelyek barangolásaik során összeakadnak a hozzájuk passzoló antigénnel, azonnal lecövekelnek ott, ahol a találkozás történt, hiszen ott van szükség a munkájukra. Egyéb feltételek fennállása esetén – amelyekről hamarosan említést teszünk – az antigénjükhöz kötődött T-sejtek aktiválódnak, és szélsebes osztódásba kezdenek. A klonális expanzióként ismert folyamat során a T-sejtek a szó szoros értelmében vett klónhadsereget formálnak: azonos antigén-specificitású sejtek egész hadosztályát, amelyek egy része effektorszerepre specializálódik, más részük memória-T-sejtté alakulva biztosítja az adott antigénnel szembeni élethosszig tartó védelmet. Az effektorsejteknek ismét egy része az aktiválódás helyén lendül támadásba, és elpusztítja a felismert vírusfertőzött vagy daganatos sejteket, míg a többiek kirajzanak, és a szervezet minden zugába eljutva felkutatják és eliminálják az azonos antigént hordozó fertőzött vagy rákos sejteket.

Ha mindez tökéletesen működne, a daganatos betegségeket csak hírből ismernénk: a rák egy lábjegyzet lenne a kórélettantankönyvek immunhiányos szindrómákról szóló fejezetében. Hogy a helyzet nem pont így alakul, annak az az oka, hogy a daganatok hatékonyan képesek kicsusszanni az immunrendszer szorításából. Az imént utaltunk rá, hogy a T-sejtek aktiválódásához az antigénnel való találkozásukon kívül bizonyos „egyéb feltételek fennállására” is szükség van. A T-sejt-receptor által közvetített antigén-stimuláción kívül elengedhetetlen hozzá más serkentő jelzések együttes jelenléte, illetve az aktivációt gátló jelzések hiánya vagy gátlása. A további serkentést az ún. kostimulátorok – elsősorban a környező, már aktivált falósejtek és segítő T-sejtek által termelt citokinek, valamint e sejtek egyes sejtfelszíni molekulái – biztosítják. A gátló jelzések főleg a célsejtektől – esetünkben a rákos sejtektől –, kisebb részt a többi immunsejttől érkeznek. Az ölésgátlás élettani szerepe világos: szervezetünk egészséges sejtjei védik magukat velük az agresszív ölősejtek esetleges cél tévesztett támadásától. Ám a daganatok ezt az élettani védelmet kihasználva, az ölésgátló sejtfelszíni molekulák fokozott kifejezésével megbénítják a rájuk támadó T- és NK-sejteket, sőt az immunmoduláló jelmolekulák rafinált kombinációjával olyan daganaton belüli „citokinmiliőt” hoznak létre, amely általában kedvez az immunválasz elnyomásának.

Áttörni az üvegfalon

Az immunonkoterápia kulcsa tehát nem más, mint a tumorok általi immunszuppresszió áttörése: a daganatba behatoló, ám ott lebénított immunsejtek gátlás alóli feloldása és tumorölő potenciáljuk felszabadítása. A Ronald Levy laboratóriumában dolgozó Idit Sagiv-Barfi és munkatársai ezt a kulcsot találták most meg – legalábbis egy lehetséges és nagyon hatékony módját a tumorellenes immunválasz reaktiválásának.

Első kísérleti elrendezésükben egészséges egerek hasi bőre alá mindkét oldalon nyirokdaganatsejteket oltottak, amelyekből a beadás helyén egy-egy daganat fejlődött. A kezelés során az egyik – és csak az egyik – daganatba két immunserkentő anyag keverékét fecskendezték, majd figyelték, mi történik a daganatokkal. Sikeres kimenetelűnek akkor tekintették a kísérletet, ha a kezelt és az ellenoldali, kezeletlen daganat egyaránt visszafejlődött, mert ez utalt egyértelműen arra, hogy az immunrendszer nemcsak lokálisan lépett működésbe, hanem az aktiválódott T-sejtek klónhadseregének egy divíziója a szervezet többi részébe is kirajzott.

A kezelés valamennyi esetben sikeresnek bizonyult: míg a kontrollcsoport állataiban a daganatok mintegy 20 napon belül elérték a halálos méretet, az immunkoktéllal befecskendezett egerekben a növekedésnek indult tumorok felszívódtak, és 90-ből 87 esetben a 3 hónapos megfigyelési időszak végéig sem tértek vissza. Az ellenoldali tumor kezelésre adott válasza következetesen pár napos késéssel elmaradt a befecskendezett tumorétól, amely késés pontosan megfelel a specifikus T-sejtes immunválasz kiépüléséhez és a klonális expanzióhoz szükséges időtartamnak. Abban a három egérben, ahol az ellenoldali tumor a megfigyelési időszak alatt visszatért, az újbóli immunstimuláló kezelés ismét eredményes volt, tehát a visszaesés sem jelentette azt, hogy a daganat ellenállóvá vált volna a kezeléssel szemben. Összességében

az immunkezelés az összes alkalmazott esetben elpusztította a közvetlenül befecskendezett és a távoli daganatot egyaránt.

Bizonyítandó, hogy az eljárás alkalmazhatósága nem korlátozódik a limfómákra, a kutatók három másik daganattípussal – emlőrák-, vastagbélrák- és melanómasejtekkel – is megismételték a kísérletet. A vastagbélrák és a melanóma esetében a kezelés 10 állatból 9-ben eltüntette mindkét – úgy a befecskendezett, mint a távoli – daganatot, miközben a kontrollcsoport állataiban ugyanezek a tumorok gát nélkül növekedtek. A kísérletben használt egéremlőrák-sejtvonal keményebb diónak bizonyult: az ezzel beoltott és immunkezelt állatokban sikerült ugyan jelentősen meghosszabbítani a túlélést és számottevően csökkenteni a kialakuló tüdőáttétek számát, ám ezeket az egereket végül mégis elpusztította a növekvő daganatterhelés.

A kutatócsoport további kísérletekben igazolta, hogy az immunválasz fajlagos arra a daganattípusra nézve, amelyet az immunserkentő koktéllal kezelnek. Ennek bizonyítására az egerekbe egyidejűleg három helyen oltottak daganatot, amelyek közül kettő egyforma típusú, a harmadik viszont másféle volt. A két egyforma daganat közül az egyikbe immunkoktélt fecskendezve a kezelt daganat és az ugyanolyan fajta távoli daganat visszafejlődött, a másik fajta távoli tumor viszont zavartalanul növekedett. Hasonló eljárással azt is igazolni lehetett, hogy a kezelés nyomán kialakuló fajlagos védettség időben tartós: ha egy adott daganattípusból kikezelt egeret később ugyanazzal a tumorral újraoltottak, a daganat az emlékező immunválasznak köszönhetően nem indult növekedésnek, míg más daganattípusra nem terjedt ki ez az utólagos immunitás.

Még nagyobb kihívások felé

A módszer hallatlan sikerén felbátorodva – hiszen ne feledjük, hogy négy vizsgált daganattípusból egyben 100 százalékos, kettőben 90 százalékos gyógyulási arány az onkológia mércéje szerint mesés eredménynek számít– a Stanford kutatói még nagyobb fába vágták fejszéjüket: második kísérleti elrendezésükben emlőrákra veleszületetten hajlamos egereket próbáltak meg kezelni. E génmódosított egerekben már 6-7 hetes korra kialakul az első tapintható emlőtumor, és végül mind a tíz emlőjükben (az egereknek ugyanis ennyi van) daganatok fejlődnek, amelyek ráadásul nagyszámú tüdőáttétet is adnak. Ebben a betegségmodellben az immunterápiától – vagy bármilyen más kezeléstől – teljes gyógyulást remélni irreális vágy lett volna; a tapasztalt hatás még így is minden várakozást felülmúlt. A kontrollcsoport egereivel a kísérlet kezdetétől – az első tapintható tumor megjelenésétől – számított 15 héten belül végzett a betegség, és ha a 80. napnál megvizsgálták tüdejüket, abban számos áttétet találtak. Az immunkoktéllal kezelt egerek csaknem háromnegyede ugyanakkor még a kísérlet 25. hetében is életben volt, és a kezelés a tüdőáttétek kialakulását is szinte teljesen megfékezte: többségükben a 80. napon egyáltalán nem észleltek tüdőmetasztázist. Fontos kiemelni, hogy a kutatók ebben az esetben is csak egyetlen daganatba – az elsőként kialakulóba – juttatták be az immunkoktélt, tehát a kezelés csak úgy gyakorolhatott hatást a többi emlő távoli daganataira és a tüdőáttétekre, ha az immunstimuláció nyomán az egész testre kiterjedő, tartós és daganatspecifikus immunválasz épült ki.

A mágikus koktél

Ezek után nyilván mindenkiben felmerül a kérdés: vajon miből állhat az a kétkomponensű varázskeverék, amely ilyen drámaian megfordítja a tumor és az immunrendszer közötti erőviszonyokat? Nos, a koktél semmilyen misztikus összetevőt nem tartalmaz. Egyik hatóanyaga egy DNS-töredék, az ún. CpG-oligonukleotid, a másik pedig a T-sejtek egyik sejtfelszíni stimuláló fehérjéjét, az OX40-et célzó ellenanyag. A hatásmechanizmusra vonatkozóan a szerzők kísérletekkel alaposan alátámasztott hipotézist állítottak fel, amit az alábbiakban vázolunk.

A CpG-oligonukleotid régóta jól ismert immunstimuláns, működését részletesen jellemezték. A baktériumoktól az emberig minden élőlény DNS-ében akadnak olyan régiók, amelyek egymást követő C és G nukleotidpárosokban, más szóval CpG-motívumokban gazdagok (a „CpG” rövidítésben a „p” a C-t és a G-t összekötő foszfodiészter-kötést szimbolizálja). Az emlősökben e CpG-gazdag régiók citozinjainak többsége egy hozzákapcsolt metilcsoportot visel, mivel a citozin-metilálásként ismert DNS-módosítás nálunk a génkifejeződés szabályozásának egyik alapvető eszköze. A prokarioták, köztük a kórokozó baktériumok DNS-ében viszont a CpG-gazdag régiók lényegében „pucérok”, bennük a citozinok jobbára metilálatlanul mutogatják magukat. Ezért egy metilálatlan citozinokat tartalmazó CpG-gazdag oligonukleotid – ami például egy falósejt által elpusztított és félig megemésztett baktériumból bőségesen felszabadul – vörös posztó az emlősimmunrendszer számára: a metilálatlan CpG egyike azoknak a „patogén-asszociált molekuláris mintázatoknak”, amelyekről csak úgy ordít, hogy egy kórokozóból származnak. Más szavakkal: ha egy falósejt CpG oligonukleotiddal találkozik, biztos lehet benne, hogy a közelben kórokozók ütötték fel tanyájukat, a harc már folyik, és ideje neki is csatába indulnia. Márpedig a falósejteknek az a szokásuk, hogy miközben harcra készülnek, nemcsak fegyverzetüket öltik fel, de harsány indulót is fújnak a többieknek, vagyis serkentő citokineket termelnek.

A tumorba juttatott CpG oligonukleotid tehát – TLR9 nevű sejtfelszíni receptoraikon keresztül – mozgósítja a helyben lévő falósejteket, amelyek ennek hatására nagy mennyiségű serkentő citokint bocsátanak ki környezetükbe. E serkentő citokinek eljutnak az ugyanitt veszteglő T-sejtekhez, amelyek ettől fokozzák egyik saját sejtfelszíni receptorfehérjéjük, az OX40 termelését. Az OX40 egyike azoknak a kostimulációs érzékelőknek, amelyekről fentebb mint az aktiválódás egyéb feltételeiről szóltunk: átbillenti az aktiválódási gáton azokat az effektor T-sejteket, amelyek T-sejt-receptorukon keresztül kapcsolódtak ugyan a nekik megfelelő antigénhez, ám végrehajtó potenciáljuk felszabadításához további megerősítésre várnak. Csakhogy az OX40 puszta kihelyezése a sejtfelszínre ehhez nem elegendő, mert a receptort valamilyen módon működésbe kell lendíteni. Pontosan ezt a célt szolgálja a tumorellenes koktél második összetevője, az OX40-ellenes antitest, amely az OX40-hez kapcsolódva azt a benyomást kelti a receptorban, mintha természetes liganduma kapcsolódott volna hozzá, s ezzel megadja a végső lökést a T-sejt teljes harckészültségbe helyezéséhez. Érdekes módon az immunválaszt leszabályozó regulátor T-sejtekre az OX40 serkentése épp ellentétesen, vagyis gátlólag hat, miáltal az effektor T-sejtek még inkább felszabadulnak az elnyomás alól.

A végeredmény: a CpG és az anti-OX40 egészen parányi – néhány mikrogrammnyi, vagyis milliomod grammnyi – mennyisége a daganatba fecskendezve felébreszti az addig ott dermedtségbe kényszerített immunsejteket, és olyan teljes körű T-sejtes immunválaszt indukál, amely összevethető egy kórokozó által kiváltott védekező reakcióval. Csakúgy, mint egy vírus behatolása esetén, amikor a vírusfertőzött sejtekkel találkozó ölő T-sejtek klónhadsereget képeznek és a szervezet minden apró zugába elküldik katonáikat vírusvadászatra, a daganatban felocsúdó T-sejtek is klónhadsereget állítanak fel, melyben minden fegyver a daganat antigénjeire van kiélesítve. S hasonlóan ahhoz a fajlagos védettséghez, amelyet egy vírusfertőzés után élethosszig élvezünk, a CpG/anti-OX40 koktél is immunissá tesz ugyanazon daganattípus ismételt támadásával szemben.

Az immunrendszer még mindig kenterbe veri az orvosi technológiát

Az immunonkoterápiában azért rejlik olyan hatalmas és mindmáig kiaknázatlan potenciál, mert az immunrendszer képességei a legmodernebb orvosi technika lehetőségeit is messze túlszárnyalják. Az immunrendszer oda is belát, ahová a legkisebb endoszkópok és a legmodernebb képalkotó műszerek sem láthatnak, és oda is elér, ahová a sebész kése sosem érhet. Ha egy érzékeny képalkotó vizsgálattal az egész szervezetet átvilágítjuk, pár milliméternél kisebb daganatkezdeményt aligha észlelhetünk, pedig egy ekkora növekmény már sok millió sejtből áll; az immunrendszer ugyanakkor egyetlen daganatsejtet is képes lefülelni. Még a leggyakorlottabb sebész se lehet sosem biztos abban, hogy egy daganatot maradéktalanul kivágott-e, sőt néha tudatosan le kell mondania a rákos szövet teljes kimetszéséről, ha azzal létfontosságú szervek épségét kockáztatná. Az immunrendszer számára viszont jószerivel nem létezik hozzáférhetetlen hely, ezért alig akad olyan zug a szervezetben, ahol akár csak egyetlen tumorsejt is a leleplezés esélye nélkül elrejtőzhetne. S míg nincs az a műtét, amely egy áttétekkel teleszórt tüdőből vagy májból minden egyes tumoros gócot el tudna távolítani, az immunrendszernek úgyszólván mindegy, hogy egy, kettő vagy száz egyforma ellenséggel kell megküzdenie. Ha a Levy laboratóriumában kidolgozott módszer az emberekben is alkalmas lesz arra, hogy feloldozza a tumorellenes immunválasz béklyóit, az onkológia olyan segítőtársat kap, amely hatszázmillió évnyi tapasztalattal rendelkezik, és technológiája sok száz évvel a miénk előtt jár.

Megosztás Facebookon