nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Egészség
Kikészít a nagyvárosi pörgés? Tehetsz ellene

Kikészít a nagyvárosi pörgés? Tehetsz ellene

Lüktető forgalom, dudálás, szirénázás – szaladgálunk A-ból B-be, közben telefonálunk, átgondoljuk, hazafelé hol tudunk majd bevásárolni, különben is, mi legyen a vacsora. A rohanó életmód, a nagyvárosi környezet elképesztő terhet ró az idegrendszerünkre. Dúll Andrea környezetpszichológust kérdeztük arról, mit tehetünk ez ellen.
Tóth Judit
Tóth Judit
f Ajánlom

Néhanapján, valami belső sugallatra, munkába menet néhány megállóval hamarabb leszállok a metróról, és a gyorsabb utazás helyett inkább átszállok a döcögős villamosra, csak hogy láthassam a Dunát és a gyönyörű budapesti panorámát. Ezek az én lélekfürdető perceim a nagyvárosi rohanásban.

Mert a nagyvárosi életmód fárasztó – gondolom, ezt rajtam kívül még sokan gondolják így. Néha nem is értjük, miért érezzük magunkat kifacsarva a nap végére, mikor nem csináltunk semmi különöset, csak átvágtunk a városon, mondjuk Dél-Budáról Mátyásföldre. A városi lét azonban rengeteg stresszel jár, még akkor is, ha ezek jó része nem is tudatosul bennünk.

Túl sok inger

 „A nyilvánvaló stressztényezők mellett – mint például a túl sok zaj, a szagok kavalkádja – önmagában már az is stresszel, hogy túl sokan vagyunk – mondja Dúll Andrea környezetpszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Környezetpszichológiai Kutatócsoportjának vezetője. – Nemcsak a sokaság a gond, hanem az is, hogy a sokaságban nehéz a személyes teret fenntartani, nehéz azt szabályozni, ki milyen helyzetben lát bennünket, hogy milyen terekhez hogyan férünk hozzá.” A tartós stressz köztudottan pszichológiai és élettani következményekkel is jár. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) a stressz kezelését a 21. század egyik legfontosabb egészségügyi kihívásának tartja.

„A nagyvárosban sokféle inger ér bennünket. Intenzív a változatosság, de közben az épített környezet mégis kevésbé változatos, mint a természeti. Külön alkalmazkodási mechanizmusokat kell mozgósítani ahhoz, hogy a nagyvárosi ingerek ne terheljenek le bennünket. A természetben egy csomó spontán alkalmazkodási mechanizmusunk aktiválódik, amelyek már régóta megvannak bennünk, a nagyvárosi környezetben viszont sok szándékos, odafigyelős szituáció van, ami önmagában fárasztó.”

Dúll Andrea környezetpszichológus (fotó: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem)

Állandó készenlét

A nagyvárosban a leghétköznapibbnak tűnő szituációk is állandó erőfeszítést kívánnak tőlünk, ráadásul úgy, hogy ez többnyire nem is tudatosul bennünk. „Például az, hogy egy forgalmas aluljáróban eljussunk A-ból B-be, egy bonyolult észlelési teljesítményt kíván tőlünk. Nem látjuk a felszíni környezetet, fönn kell tartani annak a helynek a képzetét, ahová megyünk, tartanunk kell az irányt, közben ezer embert kell kikerülni, figyelni kell arra, hogy ne vegyék el a pénztárcánkat, hogy ne keveredjen el a gyerek, és még arra is koncentrálnunk kell, hogy miről beszélünk a beszélgetőtársunkkal.”

A vegetatív idegrendszer is másképp viselkedik a természetben, mint a nagyvárosban, ahol állandóan készenlétben kell lennünk. A szimpatikus idegrendszert érő ingerek hatására az emberben beindul a „küzdj, vagy menekülj!” válaszreakció, gyorsabban kezd el verni a szívünk, emelkedik a vérnyomásunk, s hogy energiáinkat a „küzdelemre” vagy a „menekülésre” fordíthassuk, emésztésünk is lelassul. Ez már évezredekkel ezelőtt is így volt, csak akkor néhanap kellett szembeszállni egy ránk támadó ragadozóval, míg most minden áldott hétköznapon számtalan akadályon kell átküzdeni magunkat a reggeli csúcsban, hogy időben beérjünk valahogy a munkahelyünkre. Néha úgy érezzük, a bennünket érő folyamatos stressz felborítja az idegrendszer egyensúlyát, ugrásra kész állapotban vagyunk, és a szervezet egyre kevesebb lehetőséget kap a pihenésre, feltöltődésre. 

„A hetvenes években még a kutatók között is nagyon népszerű volt az a nézet, hogy a nagyváros betegít, de ez nem igaz – mondja a szakember. – Az azonban tény, hogy a nagyvárosi életmód nagy terhelést ró ránk. Persze sokan élvezik is ezt a fajta a pörgést, de azért az urbanofilek idegrendszerének is jót tesz pár nap a természetben.”

Létezik ideális város?

De milyen lenne egy ideális város, ahol jó élni? A Slow mozgalom szerint az 50 ezres lélekszámú település lenne az ideális, ahol városi környezetben is megvalósulhat egy lassabb tempójú életmód. De sok kutatás azt mutatja, hogy egy 100 ezres nagyváros is lehet élhető. „Az ideális város szerintem az, ahol például a közlekedés valódi mobilitást tesz lehetővé, ahol egyensúlyban van a városi zöld és az épített környezet, ahol a város nem papíron van megtervezve, hanem az emberekhez idomul, és a városlakók aktívan alakíthatják a lakhelyüket – mondja erről Dúll Andrea. – Azt gondolom, ez nagyvárosi léptékben is megvalósítható.”

Ma már a várostervezésben elindult valamiféle együttgondolkodás az urbanisztikai szakemberek és a környezetpszichológusok között. „Klasszikusan jó példa erre Koppenhága, ahol már régóta figyelembe veszik a környezetpszichológiai szempontokat. De hazai jó példaként említhetjük a Széll Kálmán teret is, ahol a város egyik legforgalmasabb pontján, egy tipikusan nem vízközeli térbe behoztak egy természeti elemet, a vizet.”

Hogyan ellensúlyozhatjuk a nagyvárosi stresszt?

A szakember szerint nagyon fontos, hogy képesek legyünk bizonyos szituációkat tudatosan megélni. „Az már önmagában nagy lépés, hogy nem feltétlenül gondolom azt a tömött 7-es buszon az ott álldogáló másik harminc emberről, hogy mindenki az én idegrendszeremet akarja kikészíteni, hanem tudatosítom magamban, hogy ez a nagyvárosi lét velejárója.” Már a folyamatok megértése is csökkenti valamennyire a stresszt.

S ha már értjük, mi történik velünk, akkor elkezdhetjük keresni is azokat a helyzeteket, amelyek megnyugtatnak, pihentetnek bennünket. Persze az lenne a legjobb, ha időről időre ki tudnánk menni a természetbe, de ha erre nincs mód, Dúll Andrea szerint már a nagyon kicsi mikroélmények is helyre tudják billenteni az idegrendszer egyensúlyát. „Ha hazafelé hamarabb leszállunk a buszról, és sétálunk tíz percet egy csendes utcában, vagy ha azt játsszuk például, hogy csak szemmagasságban nézzük a házakat – ez a fajta szempontváltás nagyon hatékony lehet. Azáltal, hogy tudatosan ráfordulunk egy-egy helyzetre, átfürdetjük az idegrendszerünket, egészen új élményeket kaphatunk, és a bennünket körülvevő világ is más megvilágításba kerül.”

Borítókép: Piknikező társaság a szigetcsúcsnál, Kisoroszinál, Budapestől nagyjából egy óra távolságra. (Tóth J. Emese)

Megosztás Facebookon