nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Egészség
„Annyi mindent elértem már, hiszem, hogy megtalálom én is az igazit” – bemutatjuk Bereczki Nellit

„Annyi mindent elértem már, hiszem, hogy megtalálom én is az igazit” – bemutatjuk Bereczki Nellit

Koraszülött volt, az inkubátorban túladagolták az oxigént, és levált a retinája, mindössze pár százalékot lát a világból. De Nelli soha nem a korlátaira figyelt. Amit csak lehet, mindent kihoz az életéből, jelenleg egy nagy multinál HR-esként dolgozik, és szakpszichológusként sportolókat motivál. A karrier mellett a sport is igen fontos számára. Vezetőszárral maratonokat, félmaratonokat fut, triatlonozik. A sportnak nemcsak az önbizalmát, hanem rengeteg élményt és barátot is köszönhet.
Baranyi Marcsi
Baranyi Marcsi
Fotózta:Hernád Géza
f Ajánlom

Nellivel egy fővárosi kávézóban beszéltük meg a találkozót, kérte, ha lehetséges menjek elé a villamoshoz. A kora esti szürkületben, a hömpölygő embertömegből egy magas, vékony, gyönyörű, fiatal lány közeledett felém a kolléganőjébe karolva. Mosolya kedves, kézfogása határozott. Ha korábban már nem láttam volna fotókat róla, simán elmentem volna mellette, egy fehérbotos lányt keresve.

 „Nappal már régen nem járok fehér bottal, nagyon jól tájékozódom. Talán ezért is lettem koraszülött, mert korán kíváncsi voltam” – kezdi viccesen a történetét a fiatal lány. Hét hónaposan az inkubátorban túladagolták az oxigént és ennek következtében levált a retinája, ez okozta látáskárosultságát. „Nálam ezt elég korán észrevették, csak nem tudták megmondani, hogy mekkora lesz majd a baj. Akkoriban még sajnos ez jellemzője volt az inkubátoroknak, ma már többnyire ki tudják küszöbölni” – teszi hozzá Nelli. „A szüleim azt mesélik, hogy mivel nagyon kíváncsi gyerek voltam, igen korán elkezdtem beszélni. Folyton az ölbe kellett venni és járkálni velem, csak így lehetett lekötni. Mivel a vizuális ingereim korlátozottak, ezért nekem másfajta ingerekre volt szükségem. Sok-sok mondókát, verset, mesét mondtak nekem a pedagógus szüleim.”

„Nem éreztem, hogy más vagyok”

Száz százalékból, mindössze három-négy százalék látása maradt a fiatal lánynak. Bal szemével egyáltalán nem lát, a jobb szeme sarkával is csak minimálisan formákat. Mélységérzékelése és térlátása nincs.  De annak idején normál bölcsődében és óvodában kezdett. „Ott rajtam kívül nem volt más ilyen gyerek, de mindig elfogadtak, nem emlékszem semmilyen piszkálódásra, teljesen befogadott a közösség” – mondja. Az általános iskola első két osztályáig járt csak speciális iskolába, de a szülei úgy vélték, inkább visszafogja őt ez a közeg, ezért harmadik osztálytól integrált oktatást választották kislányuknak. „A tanárok szerencsére fel is olvasták, amit a táblára írtak, ezért tudtam jól jegyzetelni” – magyarázza Nelli.

„Kéttannyelvű gimnáziumba jártam Debrecenbe. A kihívást számomra itt a matek jelentette, mert olyan nyelven kellett tanulnom, amit alig értek és még a táblát sem láttam. Az osztálytársaim segítettek, indigóval írtak és így mindig megvolt a jegyzetem. A gimi vége felé szereztek nekem egy laptopot és egy speciális eszközt, ami kivetítette a táblát a laptopra, így már sokkal könnyebb volt nekem is. Valamint, van egy speciális nagyítású szemüvegem is, amivel jól tudok olvasni nagyon közelről. Mindig egészséges barátaim voltak, egészen az érettségiig nem is éreztem, hogy én más lennék” – meséli Nelli.

„Nappal már régen nem járok fehér bottal, nagyon jól tájékozódom. Talán ezért is lettem koraszülött, mert korán kíváncsi voltam.” (Fotók: Hernád Géza)

Budapest volt az első igazi kihívás az életében

Érettségi után úgy döntött, hogy ott hagyja Debrecent, és a fővárosba megy egyetemre. „Akkor egy egész nyarat azzal töltöttem, hogy megtanultam a látássérült praktikákat az önálló élethez. Például azt, hogy ha főzök, hogyan állapítsam meg égési sérülések nélkül, kellően forró-e az olaj. A fehér bottal is akkor tanultam meg közlekedni. A Fehér Bot Alapítványnál megtanultam az is, hogyan kerüljem ki az útban lévő tárgyakat, és elsajátítottam a lépcsőzést is. A zebránál mostanában nehézséget okoznak az elektromos autók, mert azok halkan közlekednek, és nem tudok megszokásból a fülemre támaszkodni a tájékozódáshoz” – avat be a részletekbe Nelli.

Azt mondja, Budapesten kezdetben csak az ELTE Pszichológia kara, a kollégium és a Nyugati Pályaudvar között zajlott az élete. Szép lassan felvette a főváros ritmusát, új embereket ismert meg, új helyekre tudott eljutni, s ma már szinte bárhová elmegy.

A pszichológia alapszak után viselkedéselemző lett, majd a mesterszakon a munka- és szervezetpszichológia szakirányba ment tovább. Végül a HR, a vállalati világ lett az, ami leginkább megtetszett neki. Korán rájött arra, hogy a fejlesztés érdekeli a pszichológiából jobban, és az egészséges emberekkel szeretett volna foglalkozni inkább, mint a mentális problémákkal küzdőkkel.

„A belső szememmel is látok”

Nelli feladata jelenleg HR-esként egy nagy multicégnél, hogy az új munkatársak kiválasztásánál közreműködjön. „Bár a mimikát, a nonverbális kommunikációt kevésbé látom, de a megérzésemre, az illető hangjára, hanglejtésre, levegőkapkodásra, szünettartásra is támaszkodom, mindarra, amit nem kell látni, mégis plusz információt adnak. Voltak olyan észrevételeim, amiről utólag kiderült, hogy jó meglátásnak bizonyult. Bár a végső döntést nem én hozom meg teljes mértékben, de javaslatot teszek az új kolléga felvételére” – teszi hozzá.

A főállása mellett, hétvégenként sportolókat készít fel a versenyekre motivációs technikákkal, stresszkezeléssel. „Fejben előre végigmegyünk a pályán, viselkedést elemzünk, rituálékat dolgozunk ki, amik segítik majd őket. Többnyire egészségesekkel foglalkozom, de szívesen foglalkozom majd parasportolókkal is.” Hivatalos honlapot még nem csinált, mert nincs is rá szüksége, hiszen kézről-kézre adják Nellit a páciensei, szeretnek dolgozni vele.

„Mindig egészséges barátaim voltak, egészen az érettségiig nem is éreztem, hogy én más lennék.”

Amióta világosban már nem használja a fehér botot, időnként előfordulnak apróbb balesetek, de mint mondja, nem akarja az utcán felhívni magára a figyelmet. „Nem azért mert szégyellem, hanem mert engem zavar. Meg kellett tanulnom kezelni a felém irányuló kért vagy kéretlen segítséget is. Gyakran gondolják azt is, hogy ha valaki látássérült, akkor értelmi sérült is, ezért van talán, hogy lassan, tagoltan beszélnek velünk. Volt olyan vicces sztorim is, hogy álltam a buszmegállóban és odajött hozzám egy fiatalember , hogy megkérdezze, mikor jön a busz, mert én biztos fejből tudom a menetrendet” – mondja. „Mondjuk tíz esetből, amikor odajönnek hozzám, nekem maximum két esetben lenne szükségem segítségre, de inkább elfogadom, mert nem akarom, hogy legközelebb ne menjen oda olyanhoz, akinek meg tényleg szüksége lenne rá” – teszi hozzá.

A sport kinyitotta számára a világot

Gyerekként nem kedvelte a testnevelésórákat, de mégsem kért felmentést. A spininggel kezdte a sportpályafutását. Akkor volt első éves a mesterképzésen. Az edzőteremben végezhető, nagyon intenzív, zenés, szobabiciklis aerobik óra volt az, ami egy életre a sport szerelmesévé tette. Ez lett az az új eszköz számára, amivel le tudta vezetni a stresszt és nagyon sok barátot, ismerőst, élményt hozott az életébe. A spinning után aztán jött a futás, az úszás, a triatlonozás is. „A vezetőszáras, guide-dal (kísérő) történő terepfutást nagyon szeretem. A vezetőszáron keresztül kommunikálunk, a lényeg itt az, hogy egy látássérülttel fut egy látó futó. Különleges kapcsolat ez, mert jobban a másikra vagy utalva. Mostanában már saját testsúlyos, funkcionális, erősítő edzéseket is csinálok. Célom lenne egy spartan race, azaz akadályfutáson is részt venni, erre is edzem jelenleg” – magyarázza.

Nelli a Suhanj Alapítvány által szervezett adománygyűjtő jótékonysági sporteseményeken is részt vett, itt is maratonokat fut. A Suhangyal megtett kilométereit az ismerősök, barátok pénzzel támogathatják, a befolyt összeget pedig egy-egy jó ügyre fordítják, így segítve a rászorulókat.

„A buliban mivel vezettek, azt is gondolták, hogy atomrészeg lehetek, ezeken mindig jókat derültem magamban”

Már csak egy társ hiányzik

A lány az átlag fiatalok életét éli. Munkába jár, sportol és persze a barátokkal bulizni is jár, ma már kevesebbet, mint régen. „A középiskolát és az egyetemet is végigbuliztam” – mondja mosolyogva. Bár a bulikban mivel sötét van, a barátainak nagy szerep jutott. „Ha éppen szó nélkül elmentek volna nélkülem, én bármeddig a körben táncoltam volna, mert a nagy zajban nem lehet hallani, hogy továbbállnak. Ezért fontos, hogy emberileg megbíztam mindig a barátaimban.” De ismerkednie így sem volt könnyű. „Mivel szemezni nem tudok, ebből nem tudtam kiindulni, ezért a pasinak kellett először odajönni. A buliban mivel vezettek, azt is gondolták, hogy atomrészeg lehetek, ezeken mindig jókat derültem magamban” – mondja, majd hozzáteszi, általában látó fiúkkal volt kapcsolata. „Az ismerkedésnél mindig vettem a jeleket, ha bejöttem egy srácnak. A hanglejtés, a beszédstílus – mindenből le lehetett vonni a következtetést” – magyarázza. „Jelenleg nincs párkapcsolatom, de nem akarok majd magányos öreg, macskás néni lenni. Az életben annyi mindent elértem már, hiszem, hogy megtalálom én is az igazit, és családot alapítunk. Tudom, hogy ezt a célomat is elérem végül” – zárja a beszélgetést mosolyogva Bereczki Nelli.

Megosztás Facebookon