„Egész életemben arra készültem, hogy egyszer majd apukámnak adom a vesém”

„Mióta az eszemet tudom, apukám volt a hősöm” – kezdi nem mindennapi történetét a 26 éves texasi lány, Tessa McGee. „Az évek során számtalanszor kerültünk nehéz helyzetbe, ő mégis minden alkalommal bizonyította, hogy minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy a lehető legjobb életet biztosítsa nekünk, a családjának.”

Tessa a Love What Matters oldalán elárulta, édesapját 30 éves korában egy a veséit érintő betegséggel, úgynevezett fokális szegmentális glomerulosclerosissal (FSGS) diagnosztizálták. „Csak négyéves voltam, amikor ez történt. Nem sok mindenre emlékszem, leginkább csak arra, amit később a szüleimtől megtudtam ebből az időszakból.”

A vese hegesedésével járó betegségre egyébként csak a szerencsének köszönhetően derült fény. Tessa azt mondja, anyukája észrevette, hogy a férje lába vizesedik, és addig nógatta, míg végül orvoshoz ment a dologgal. „Akkor elmondták neki, hogy 10-15 éve van, addigra a veséi teljes egészében le fognak állni.”

Kép forrása: Love What Matters / Tessa McGee

Tessa elmondásából kiderült az is, hogy édesapjának már 2010-ben átültetésre volt szüksége: akkor Tessa nagynénjétől kapott vesét. Csakhogy az új vese mindössze öt évig működött, utána újra égetővé vált az átültetés. „Az orvosok letesztelték az anyukámat abban a reményben, hogy lehet belőle donor, de hiába egyezett a szüleim vércsoportja, ez végül kevésnek bizonyult.”

Anyukájával ellentétben Tessa tökéletes donornak bizonyult. „Vagy egy tucat vizsgálaton át kellett esnem, mire kiderült, hogy megfelelő donor vagyok. Aztán végül nagy sokára kiírták a műtétet, méghozzá 2018. március 7-ére. Az egyik ismerősöm hívta fel rá a figyelmem, hogy az operáció egy nappal a veseátültetett betegek napja előtt lesz. A véletlen egybeesés sorsszerűnek tűnt.”

Forrás: Love What Matters / Tessa McGee

Tessa elárulta azt is, hogy a műtét előtt mindketten nagyon izgultak. „Persze attól féltünk a legjobban, hogy a másiknak valami baja esik. Apu egész reggel faggatott, hogy hogy vagyok, hogy minden rendben van-e. És egészségileg oké is voltam, csak a lelkem háborgott. Rengeteg gondolat cikázott a fejemben, de a leginkább aput féltettem. Nem akartam, hogy bármi baja legyen.”

Az operáció szerencsére teljes siker volt. Néhány héttel később Tessát és az édesapját is hazaengedték az orvosok. „Míg ő a saját lábán hagyta el a kórházat, engem kerekesszékben kellett kitolni, mert… Mert egy óriáscsecsemő vagyok.” A lány azt mondja, az operáció után sokan dicsérték őt, mennyire önzetlen, ám ő nem érzi magát annak. Sőt! „Ami azt illeti, meglehetősen önzőnek érzem magam, mert csak azért mentem bele az átültetésbe, hogy az apám addig élhessen, ameddig csak lehet.”