Kipróbálta az állatorvos, milyen a saját páciensének lenni

Mindenkivel előfordult már az, hogy valahol fájdalmat érzett. Jó esetben csak egy pillanatra, mert odaütötte magát valahova.  Rosszabb esetben a fájdalom tartósan velünk marad és orvos nélkül nem tudjuk megszüntetni. Amint orvoshoz megyünk és diagnózis kerül a kezünkbe, ideális esetben tudjuk már azt is, mi lesz a megoldás. Ám a diagnózis az emberek esetében együtt jár a betegségtudattal is. 

Négy óráig bírta az állatorvos a csontrepesztő hideget egy kutyaházban

Ez a fogalom egy remekül körbeírható, jól definiálható dolog. Ellenpárja az egészségtudat. Az állatok bizonyos szempontból nálunk sokkal szerencsésebbek. Fájdalomérzetük hozzánk hasonlóan természetesen van, ám betegségtudatuk egyáltalán nincsen. Ennek köszönhető, hogy sokkal gyorsabban gyógyulnak meg, mint mi, emberek és – bár ez csonttörés esetében nem helytálló megállapítás – ennek ellenére betegségtudat nélkül, mégis sokkal gyorsabban regenerálódnak, nem kímélik magukat annyira, mint mi.

Egyetlen állatban sem vagyunk képesek tudatosítani  azt,  hogy ma orvoshoz megyünk, ott elaltatnak, aztán felnyitnak, megműtenek, összevarrnak és mikor felébredsz, nagyon fáj majd mindenhol, de aztán néhány nap leforgása alatt elmúlik. Ők csak azt tudják, a rendelőbe vannak, valaki megszúrja őket. Aztán a jótékony altatás után a következő pillanatban, amikor ismét tudatuknál vannak azt érzik, fáj nekik. Mi pedig pontosan tudjuk azt, mi történt odabent, mely szerveket mozgatták el a helyéről vagy mit távolítottak el. Ez a tudás válik tudattá, amivel gyakran elindulunk a lejtőn, hiszen nem csak a fájdalmat éljük meg, de betegségtudatunk is van.

Képünk illusztráció.

Péter doktor rendkívül tudatos, határozott ember. Állatorvosként meglehetősen nagy anatómiai tudása van. Viccből gyakran önmagát is melegvérű emlősállatként  titulálja. Évekkel ezelőtt elmesélte, furcsa érzései vannak a hasa környékén. Pillanatok alatt lett egészségtudatosból betegségtudatossá. Az első kicsi lépcső az volt az úton, mikor önmagán a hasi sérv tüneteit vélte felfedezni.  A nagyobbik lépés akkor következett be, amikor sebész barátja elé tolta a tényeket egy diagnózis formájában és kérte, mihamarabb műttesse meg magát. 

Péter doktorban bekapcsolt a tudatos ember, ahogy nap mint nap a saját praxisában szinte nagyító alatt nézte pácienseit. Lenyűgözte, őszinte csodálattal töltötte el az, ami szinte új felfedezésként tárult a szeme elé. Az állatoknak hiába fáj valami, a tudat hiánya miatt teljesen más reakcióik vannak, mint nekünk, embereknek.

Kutyáink kezelése közben beszélgettünk egymással ezekről a dolgokról és szinte megfertőzött csodálatos világnézetével, valamint azzal az alázattal amivel – diplomával a kezében, sok év tapasztalattal a háta mögött, de mégis egy gyermek felfedezési és kalandvágyával – ismerkedik újra a világgal és a saját szakmájával, pácienseivel és önmagával. Rendkívüli elhatározásra jutott.

Bár pontosan tudta és értette, a betegségtudatát nem képes legyőzni, mégis tudatosan törekedett rá, hogy mindezt a minimumra szorítsa. Saját hasi sérvműtéte után három nappal a rendelőjében találkoztam vele, már dolgozott. Nyúzott, borostás arc, kócos haj, karikás szemek, de ült az ultrahanggépe mellett és egy cicát vizsgált. Láttam rajta, és nem is szégyellte bevallani, annyira fáj a műtéti területe és annak a környéke, hogy szíve szerint sírna. Persze közben nevetett is magán, aminek eredményeként a fájdalomtól valóban könnybe lábadt a szeme.

„Tudod, elhatároztam, hogy úgy viselkedem majd, mintha a saját páciensem lennék. Tudom, hogy őrült ötlet, de egyszerűen ki kellett próbálnom. Amint felébredtem a műtét után, azonnal megpróbáltam lábra állni. Nyilván senki nem szólongatott, füttyögött és tapsolt hogy mihamarabb magamhoz térjek, mint itt a rendelőben nekik teszik. Az eszmélésem után egy órával már a folyosón szédelegtem a csempekockákat markolva. Az ügyeletes nővér nagyon csúnyán letolt, és mindenfélével fenyegetett. Elmeséltem neki, azt játszom kutya vagyok, még vicsorogni is próbáltam, de ő persze nem értékelte a humoromat.

Második nap a kórház kertjében sétáltam már, igaz fogcsikorgatva és nagyapótempóban. Ma reggel még bent ébredtem, de a reggeli vizitnél megállapították rólam, hogy együttműködésre képtelen vagyok, így saját felelősségemre távozhattam.  Azt hiszem még pár kellemetlen napom lesz, aztán el is felejthetjük, mi történt. A szobatársam, akit velem egy napon operáltak hasonló problémával, valószínűleg vért izzadva akkor hagyja majd még csak el a sebészeti osztályt amikor én már azt mondom, jól vagyok. Elmondani nem tudom mennyire hálás vagyok a saját pácienseimnek azért, hogy ezt az utat megmutatták nekem, és saját bőrömön tapasztalhattam meg és próbálhattam ki mindezt.  Amíg csak élek, törekszem majd rá hogy ezt a mostani leckét a betegségtudatról el ne felejtsem! Mindenkinek tudnia kell, hogy a fájdalom legyőzhető és túlélhető, a betegségtudaton pedig nagy akarattal ugyan, de úrrá lehet lenni!”