nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Egészség
5 könyv, ami garantáltan kijózanít

5 könyv, ami garantáltan kijózanít

Karafiáth Orsolya

5 könyv, ami garantáltan kijózanít

Bizony, a legkeményebb küzdelmek egyike az életben: megszabadulni bármiféle függőségtől. Ami segítség csak adódik hozzá, azt meg kell ragadni. Család, barátok, pszichiáterek… végső soron pedig ott vannak örök barátaink, a könyvek.
Karafiáth Orsolya

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Korábban sosem gondoltam erre, de Scarlett O’Hara lehet az első alkoholista irodalmi hősnő. Talán a film is tehet róla, ahol hangsúlyosabb minden, mint a nyers jellemfestés, de persze egy szuperprodukción nem kérhetjük számon az alapmű minden finomságát és rezdülését. A film egyébként nagy és örök kedvencem, de ettől függetlenül az azért érdekes, hogy igen kevesen beszéltek és beszélnek a könyvnek erről az aspektusáról. Mert tény: csodálatosan van a műben kidolgozva Scarlett karaktere és útja, és hihetetlen pontos leírását láthatjuk benne az alkoholbetegség kialakulásának.

1937-ben jelent meg az első kiadás, és ugye az amerikai polgárháború idején játszódik a cselekmény. Tényleg furcsának tartom, hogy Scarlett kapcsán beszéltek és beszélnek mindenről (erőről, önzésről, kitartásról, tévutakról), csak éppen az alkoholizmusáról nem. De persze, ez akkor is tabutéma volt, most is az. Scarlettnek – aki sokszor úgymond férfiatlanul viselkedik – az apja lesz a példa. Akkor iszik először tökedényből whiskyt, mikor hazatért a háború vége felé a feldúlt Tarára. És ahogy látjuk: az erős ital gyógyít, el tudja ragadni halott anyjának emléke, és az élet szörnyűségei elől. Azt látja: az ital megoldás. És később így is nyúl a pohár felé. Később, a háború vége felé, a rettegés éveiben kezd el komolyan (és titokban persze) napi szinten inni. Terhesen is. „Mikor késő alkonyatkor hazatért, lucskosan az esőtől, sajgó háttal és karral a hosszú órákon át tartó kocsiban ülés után, semmi más nem tartotta fenn, csak a gondolat, hogy otthon, az asztala fiókjából előveheti majd az üveget, amit gondosan elzárt Mammy szeme elől.”

Ki is fejti a szerző, hogy senkinek nem jutott az eszébe, hogy baj lehet, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy egy úrinő (egyáltalán egy nő!) az italhoz nyúljon. Léteztek ugyan szánalmas roncsok, italtól őrjöngő őrültek, jegyzi meg a narrátor, de azt ugyanúgy kezelték, mint a tébolydába zárandó betegeket. Érdekes belegondolni, hogy a mai napig szégyen és megvetés övezi az ivó nőt, míg a férfivirtusba bőven belefér még a legszélsőségesebb és legundorítóbb megnyilvánulás is… Számomra az is megdöbbentő, hogy én magam is visszataszító levelek és üzenetek tömegét kapom a mai napig, ritkán felejtik el egy-egy cikkem alatt megjegyezni, hogy egy alkoholista nekik ne dumáljon. És felteszem, a kedves kommentelők között akad, aki azért megissza a magáét.

Elekes Dóra: A mutter meg a dzsinnek
Csimota, 2015, Kun Fruzsina illusztrációival

Amikor gyerekek vagyunk, az egész univerzumunk az, amiben élünk. A gyerek még mindent elfogad, az a normális, ami őt körbeveszi, és világának központja az anya és az apa. A gyerek ösztönösen túlél, alkalmazkodik. Nem kérdőjelezi meg alapjaiban a dolgokat, elfogad. A gyerek nem ítélkezik. Főképp azokat nem tudja reálisan megítélni, akiktől az élete függ. Aztán a kisgyerek belenő az életébe, belesimul. És amikor később, már felnőtt fejjel visszanéz, nagyon meg tud ijedni. Elekes Dóra gyomron – és szíven ütő kicsike, karcsú könyvében egy kiskamasz beszél, a hős (és igen, hősnek hívom a főszereplőt, mert szerintem minden kisgyerek, aki alkoholista családban nő fel, és sikerül aztán valahogy átevickélnie a felnőttkorba és erőt gyűjteni a túléléshez, az hős) egy tíz év körüli kislány, akinek az édesanyja az alkohol rabja.

Nem történik semmi különös, élik az életüket ketten, a papa ugyanis már megpattant az életükből, nyilván nem bírta az örökös bonyodalmakat. A kislány anyja, Ilike nem harsány és nem agresszív részeg. Olykor nevetős, olykor könnyelmű, nem az az odacsapós, botrányozós fajta. Még akkor sem, amikor elragadják a dzsinnek. Az idő – és a tárdzsinn például, hogy elfeledkezzék a lányáról, hogy elrepülhessen valahová máshová. A legszívszorítóbb az  a természetesség, ahogy a kislány beszél. Ahogy elfogadja a saját valóságát, és ebben próbál boldogulni. Soha nem felejtem el, mikor annak idején (talán tizenkét éves lehetettem) meséltem egy felnőttnek, hogy milyen viccesek nálunk a szombat délelőttök, mert mindig sokan hevernek nálunk, és a drogériában már gyorsan adják nekem a gyomorport, és a boltban be van készítve a sok-sok sör – direkt nekünk. Hogy ennyire szeretnek minket a környéken. És a családi barát elhűlve nézett rám. Hogy nekem ilyen magától értetődő, hogy piáért és másnaposság elleni szerekért ugrasztanak délelőtt és ezt még szépnek is találom?! Hát igen, természetes volt, mert ebbe nőttem bele. És ha nem találom meg benne a jót, talán nem bírom elviselni. A könyv megütő (és nagyon személyes) tapasztalata számomra az, hogy az alkoholista szülők gyermekei mintha egész életükben csak boldogulni akarnának. És nem hinnék el, hogy nekik is jár – igenis – a boldogság. A könyv a megjelenésének évében az év gyerekkönyve lett. 

Gerlóczy Márton: Elvonókúra
Scolar, 2016

Marci könyvével speciális a viszonyom, több szempontból is. Egyfelől ritkán adatik meg, hogy a szerzők két, egymástól pár száz méterre lévő trópusi bungalóban dolgozzanak – hasonló témájú műveken. Nálunk ez történt: Marci írta az Elvonókúrát, én a Szirént, negyven fokban egy thai szigeten, este pedig a parti büfében leszűrtük a tanulságokat. Az is ritka, hogy ismerjem egy készülő mű főhősét, márpedig Márton művének Pincérje nekem is kedves ismerősöm. És én is megpróbáltam rajta segíteni.

Az Elvonókúra érdekes könyv: egyszerre naplószerű munka, a szerző ugyanis mániákus alapossággal, napra nap jegyzetelve követi egy józanodni vágyó ember életét, másfelől persze irodalom. De tudni kell hozzá, itt a szöveg tíz körömmel kapaszkodik a valóságba. Márczy Lajos – a szerző alteregója – ugyanis a megírást megelőző évben valóban együtt volt a szigeten a hősével, aki valóban igyekezett megszabadulni a szenvedélyétől. (Veszélyes vállalás volt ez – mondtam utólag Marcinak –, kemény dolog kísérletezni, a hirtelen megvonástól akár delirium tremens is lehetett volna a vége…) És örök tanulság: soha, de soha ne vegyük magunkra ezt a terhet. Mert a barát, a hozzátartozó – főképp, ha nem járt utána, nem készült fel – nem tud segíteni.

Így történt a szereplőkkel is: „Legsötétebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a Pincér képes lesz ugyanolyan mélységekbe süllyedni a szigeten, ahová ezen a napon süllyedt, miután azt mondtam neki, hogy egy szavát sem hiszem, hogy azt csinál, amit akar, engem már nem érdekel, nem gondoltam volna, hogy mindez visszafelé sül el, és akár egy tűzparancs, szabadjára engedi lelkének sötét hadseregét. Abban, hogy azt mondtam neki, egy szavát sem hiszem el, nem egy barát tanácsát, hanem egy barát szemrehányását, egy barát elvesztésének kockázatát vélte felfedezni, amitől ijedtében megrántotta a gázkart, bele kellett húzzon, mert a másik irány, a szembesülés iránya még nagyobb energiák mozgósítását igényelte volna, márpedig valamelyik irányba egy ilyen kijelentést követően mindenképpen mozdulnia kellett. És a trópusi meleg ölelése helyett egyhamar az alkohol karjaiban találta magát, s vadul szopni kezdte tőgyét.” A könyv csodálatosan járja végig a stációkat, és ehhez a szerző addiktív formát talált, saját bevallása szerint egy részeg könyvet írt. Tényleg nem lehet abbahagyni az olvasást, mész tovább, épp úgy, ahogy a beteg is kikéri mindig a következőt…

Malcolm Lowry: Vulkán alatt
Európa Könyvkiadó, 1973

Régi könyv, már csak antikváriumban lehet megszerezni, de egyszerűen írnom kell róla, az én alkoholos összeállításomból – természetesen személyes okokból – ki nem maradhat. Aki a kezembe adta annak idején, már nem él. És nem kellett volna meghalnia: pár évvel volt csak idősebb nálam. (Sok-sok régi barátomnak és ismerősömnek nem kellett volna meghalnia.) Ágival egy művésztáborban akadtam össze, én épp elmúltam húsz, ő öt évvel volt idősebb. Egy ilyen helyen természetes, hogy mindenki vedel, engem is a tóból mentettek ki egy hajnalban például, bebucskáztam a hídról, majdnem megfulladtam. Már reggel elkezdtük, ment a buli hajnalig. Egy szobába kerültünk Ágival, nagyon vidám hét volt. Olyannyira, hogy a részeges tombolás vége az lett, hogy két hét múlva én már Ágihoz is költöztem. Azt remélve persze, hogy amikor már visszazökkenünk a normális létbe, kicsit visszarántjuk a lovakat, amik közé alaposan odacsaptunk. Nos, nem így történt, elkezdődött a pokol. Mint annak idején otthon, a szüleimmel. Csak míg nálunk csendesebbek voltak a kitörések, Ági vulkánja gyakran elöntötte lávájával az életünket. Nem csoda ugye, hogy a „Vulkán alatt” volt a bibliája?

Ez a kegyetlen és költői könyv az alkohollal való hiábavaló küzdelemről. A története 1938-ban játszódik, Halottak napján, Mexikóban. A főszereplő, Geoffry Firmin exkonzul menekül a világtól, a valóságtól, menekül önmagától, bele az italba, ám onnan is ki kellene menekülni, mert a vége mindig a csömör, az önutálat, az undor. Persze a külvilág adja a muníciót a viszolygáshoz: színésznő felesége elhagyta, ráadásul sodródik minden a háború felé. Tudjuk: a beteg mindig talál indokot, és minden segítség kevés lesz. Nem csoda, hogy az önsorsrontó barátnőm önigazolást talált ebben a kínzóan ábrázolt önsorsrontásban, mintegy felmentést adva magának. És előkészítve a véget. Belelátni enged a könyv az alkoholbeteg fejébe, kínoz. Nehéz olvasni, gyötör, mint a másnaposság.

Per Olov Enquist: Egy másik élet
Európa, 2011

Nem könnyű olvasmány. Sőt: nehéz könyv. De zsigerig őszinte. Sebfeltépő, nem kegyelmező, nem szépelgő. És ezzel magához láncol. Végig kell olvasni, és végig kell mennünk nekünk is a belső úton. Én amúgy hiszem és hirdetem, hogy érdemes mélyre menni, érdemes gondolkodni múltunkról és jelenünkről, és hogy azt igenis keményen és szigorúan kell tennünk. Mert csak úgy van esély arra, hogy továbblépjünk – a hibáinkból tanulva. Amúgy olyan az egész, mint mikor a beteg bőrt vastag alapozóval elfedjük. Éjjel, legkésőbb, mikor magunk maradunk a lemosott arcunkkal, meglátjuk a valóságot.

„Mindig van valami, ami jobb a halálnál” – hirdeti ez az önéletrajzi munka. És ezzel azt is, hogy érdemes, hogy lehet újjászületni. Azt igazándiból nem tudjuk meg, miként lett a szerző alkoholista, ahogy én látom, egyszerűen belesodródott. Otthonról nem kapott mintát arra az életre, ami az övé lett (kis faluból jött, ahonnan az ősei közül senki el nem ment, még csak utazásokra sem), és rászakadt a hírnév, amivel nehéz mit kezdeni… De lehet kapni egy új, egy másik életet. Ami nem elfeledett évekből és nem elhazudott érzésekből áll. Amit megértünk és nem csak átzuhan rajtunk. Amit józanul nézhetünk.

Felépülő alkoholbetegként ez a legnehezebb: a tisztán látás. A szembesülés. És – szintén saját érzés is – annak elfogadása, hogy így volt, ez volt, sokat vesztettem, sok minden elfutott mellettem, sokakat bántottam (elsősorban magamat), de tovább KELL menni. És ha más nem adja meg, kitartó józanságunkkal mi magunknak megadhatjuk magunknak a feloldozást. Hiszem, hogy a józan élet kulcsa az önismeret és az önszeretet. Mindkettő tanulható. És sosincs későn. 

A fejléckép Wavrik Gábor munkája.