nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Egészség
„Egyszer az éjszakai kocsmatúráról melltartó nélkül tértem haza”

„Egyszer az éjszakai kocsmatúráról melltartó nélkül tértem haza”

NLCafé

„Egyszer az éjszakai kocsmatúráról melltartó nélkül tértem haza”

„Nem tudom megmondani, mikor váltam függővé. Annyi biztos, még az utolsó utáni percben is azzal áltattam magam, hogy ura vagyok én a helyzetnek, még bőven a szociális ivók táborához tartozom, na jó, a nagyivókéhoz, de nincs nagy baj. Pedig volt. És még akkor sem szólalt meg a fejemben a vészcsengő, amikor a gyed utolsó éveiben már napközben is ittam” – kezdi történetét Ingrid.
NLCafé

A harminckilenc éves Ingridet egy addiktológiai rehabilitációs osztályon látogattam meg, közös barátunk előre figyelmeztetett, ne egy már-már hajléktalan külsejű, lelassult beszélgetőpartnerre számítsak. És valóban, egy ápolt, összeszedett nő ül velem szemben, akinek vág az esze, mint a borotva. Amikor ezt meg is említem neki, csak legyint, és mesélni kezd:

Ez nem jelent semmit, ahogyan az sem, hogy pszichológiát végeztem. És nem azért, mert az egyetem után sohasem praktizáltam. Az elméleti tudás sem ment meg a szenvedélybetegségtől, ha függő személyiség vagy. Az ott áll lesben, és előbb-utóbb lecsap, a kérdés csupán az, mi lesz a választott szered. Az enyém az alkohol lett. Ez sem véletlen.

Édesapám alkoholista volt, anyám elvált tőle, amikor hatéves voltam, tehát pontosan emlékszem az esti balhékra. Nemcsak felnőtt fejjel, de már gyerekként is úgy láttam, az a házasság vállalhatatlan volt. Kettesben maradtunk édesanyámmal, hamar kiderült, ez sem a mennyország, csak a pokol egy másik bugyra. Anyám mindent rajtam „vert le”, amit a volt férje elkövetett ellene: a sok megalázást, üvöltözést, megfélemlítést – persze nem fizikailag. Ráadásul, mindenben apámra emlékeztetettem, nemcsak a külsőm, hanem még a hangszínem, a mimikám, a járásom is. S minden egyes napon újra és újra végig kellett hallgatnom apám kövér bűnlajstromát. Én meg e gyűlöletkampány közepette egyre jobban imádtam az édesapámat, talán a nem tudatos ellenállás egy formájaként. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy vasárnapi apukaként neki könnyű volt népszerűnek lenni, a hét hat napján nem neki kellett a népszerűtlen feladatokba belebonyolódnia, csak a hétvégenkénti süti, zsebpénz és hová menjünk? gondok voltak az övéi.

Amúgy a válás után – nem hosszú – élete végéig ezerrel folytatta az ivást, természetesen a gyerekezős napokon is.

Az egyik legintenzívebb gyerekkori emlékem, amellyel még ma is rendszeresen álmodom: rossz jegyet kapok az iskolában, végigrettegem a délutánt és a hazafelé utat, mert tudom, az osztály előtti meghurcoltatás után az anyai retorzió sem marad el. És nem is maradt el soha. A rossz jegyek pedig egyre szaporodtak, mert minden erőmet arra fordítottam, hogy az egyeseket eltitkoljam, és a büntetést megússzam, így nem jutott időm és energiám a tanulásra. A gimnáziumi évek, amikor anyám újraházasodott, hoztak némi enyhülést. Biztos kézzel ismét egy krónikus alkoholistát választott. Ma már azt mondom, ebben nincsen semmi meglepő, folytathatta azokat a játszmákat, amelyekben otthonosan érezte magát, ő lehetett a zord üldöző és a lágyszívű megbocsátó egyben. Nevelőapámmal nagyon meghitt volt a kapcsolatom, édesanyámmal szemben szövetségest leltem benne, különösen a kamaszkor függetlenedési harcaiban állt mellém. Anyám ugyanis annyira szőröstül-bőröstül a személyes territóriumának tekintett, hogy például még tizenhat éves koromban is bele akart szólni, milyen ruhát és frizurát hordjak, miközben én már titokban rendszeres szexuális életet éltem felnőtt férfiakkal. Olykor még mulattatott is ez a kettős élet: lám, mégiscsak sikerül jól kiszúrnom édesanyámmal, amúgy későbbi berúgásaimkor is ez az elégedett érzés töltött el. Hogy kivel szúrtam ki valójában, azt ma már tudom…

„Nem ittam öntudatlanra magam, nem mentem fel senki lakására, a melltartóm sorsára mégsem derült fény soha.” (Fotó: Révai Sára)

Hát e két alkoholista apa és egy kapcsolatfüggő anya által alkotott Bermuda-háromszögben telt a gyerekkorom. Már kezdek túl lenni azon, hogy bármelyiküket felelőssé tegyem a betegségemért. De nem könnyű meló. A mai napig kísért, hogy édesapám egy pszichiátriai osztályon, az alkoholos májzsugor egyik szövődményébe halt bele. Nevelőapám ezt nem várta meg, leugrott egy tízemeletes panelház tetőjéről. És bármilyen abszurdnak hangzik is, miközben anyám hamvai már rég a Fiumei úti temetőben nyugodtak, én még mindig nem adtam fel vele a küzdelmet. Pedig nem gondolom, hogy édesanyám nem szeretett, csak a gyermeküket egyedül nevelő szülők sajátságos csapdájába esett. Ezt Ludmilla Ulickaja egy regényében így jellemezi: az egyedülálló anya egyetlen gyermekét úgy kezeli, mintha azzal egyetlen, egységes organizmust alkotnának. Nem csoda tehát, hogy kezelhetetlen volt anyám számára az idő múlásával növekvő leválási törekvésem éppúgy, mint a későbbi párválasztásom, de még a gyermekeimnek a megérkezése is. Hiszen önnön testének egy darabja kívánkozott ilyenkor önálló életre.

Végtelenített egyetemi lét következett, megszámlálhatatlan bulival, filmszakadásig ivással, egy éjszakás kalanddal. De körülöttem mindenki ebben hempergett, úgy éreztem, ki sem lógok a sorból. Egyébként is nagyon bírom a piát, ami igen sok férfinak kifejezetten imponált. Ez idő tájt ismerkedtem meg a férjemmel. Egy alkoholbeteg apa első generációs értelmiségi fiát választottam, megint csak azt kell mondjam, semmi meglepő nincs ebben.

Harmóniában éltünk, ahogyan ezt a harmóniát – ma sem tudom, hogy csak látszólag-e – egészen a válásunk, pontosabban kidobásom előtti napig úgy éltem meg, sikerült megőriznünk.

A házasságunk alatt három diplomát szereztem, megtanultam két idegen nyelvet. Közben a hétvégi tivornyák folytatódtak, a férjem is nagyivó volt, cinkosok voltunk az ivásban. Egyébként ő nem vált függővé, hiányzik a személyiségéből az ehhez szükséges plusz. Szép, tartalmas közös életünk volt, annak ellenére, hogy be-becsúszott egy-egy kontrollvesztett ivás mindkettőnk részéről. Egyszer például az éjszakai kocsmatúráról melltartó nélkül tértem haza. Nem ittam öntudatlanra magam, nem mentem fel senki lakására, a melltartóm sorsára mégsem derült fény soha. Ezek az egyszemélyes turnék voltak a legveszélyesebbek, és ilyenkor rendszerint a ruháimmal, pontosabban azok hiányával gyűlt meg a bajom. Egy ízben a férjem ruháiban kerekedtem fel, az ő cipőjében, de tökéletes sminkben. Persze, előtte otthon kellően megágyaztam a kiruccanásnak, azaz egész nap iszogattam. A férjem harminc centivel magasabb, harminc kilóval több nálam, és csaknem tíz mérettel nagyobb cipőt visel. Így érthetően e szerelésben nem kis feltűnést keltettem az ötödik kerületi szórakozóhelyeken, ahova betértem. Előfordult olyan is, hogy az otthon fellelhető összes pénzt magamhoz véve indultam neki, majd egy fillér nélkül érkeztem haza, és az összegnek csak egy töredékéről tudtam, hol is költhettem el. De túléltük ezt is, még szemrehányást sem kaptam. Közben építettem a karrierem, egy multinacionális cégnél a kommunikációs részleg felelőseként haladtam a ranglétrán egyre feljebb. A hétvégi ivászatok nem zavartak be a munkámba, ha olykor mégis vasárnapig tartottak, hétfőn minden ment a maga útján, mivel tudok másnaposan is dolgozni. Nem szeretek, de tudok.

„Utáltam magam a napközbeni ivás miatt, és féltem is a következményektől. De már képtelen voltam ésszerű megoldást választani.” (Fotó: Révai Sára)

Most, amolyan számvetést készítve a terápia során, azzal kell szembenéznem, hogy bár lelkesen és motiváltan vettünk részt számos kulturális rendezvényen, voltunk civil kezdeményezések aktivistái, utaztunk a világ legszebb helyeire, az alkohol mindig kísérőnk volt. Célba érkezve mindig megjutalmaztuk magunkat pár pohárral, aztán ezek a koccintások valahogyan észrevétlenül maguk váltak céllá. Ezen a ponton érkeztek meg a gyermekeink, először a kisfiunk, azután nem sokkal később a kislányunk. A férjemmel, több mint tízévnyi együttélés után, ekkor választottunk először eltérő alkoholfogyasztói stratégiát, pontosabban én inkább sodródtam. Ő nagyivóból mértéket tartó, szociális ivó lett, én viszont egyre jobban alámerültem.

Otthon voltam a babákkal, a munkahelyem már nem jelentett felügyeletet, jól is éreztem magam a bőrömben, hát ezt megünnepeltem, hét közben, napközben is. Talán ekkor még el lehetett volna csípni a fenevadat. Talán.

Utáltam magam a napközbeni ivás miatt, és féltem is a következményektől. De már képtelen voltam ésszerű megoldást választani. Ehelyett azzal áltattam magam, hogy ha minőségi italokat fogyasztok, nem kell tartanom az alkohol ártalmaitól. Ami, természetesen butaság, és amit egy nemfüggőként gondolkodó nem érthet meg.

Mivel az ivásomat továbbra is félelmetesnek tartottam, hamar újabb álkiutat kreáltam, miszerint az alkohollal csupán annyi a gond, hogy hizlal. És logikai szaltóként meggyőztem magam, hogy a legkisebb energiatartalmú szesz nem okozhat bajt, így rendszeresítettem az esti pezsgőzést. Némileg meg is nyugodtam, mondván, konfekcióméretemet nem fenyegetik luxuskalóriák, meg amúgy is, az esti ivás egészen elfogadhatónak számít. De igazán az nyugtatott meg, hogy a napi adagomat, amely gyorsan felkúszott egy palack fölé, a férjem vásárolta meg, és hozta haza. Ráadásul mivel a gyerekek lefektetése után, vasalásközben pezsgőztem, egészen úgy tetszett, hogy mint derék családanya, tulajdonképpen mindkettőnk szerint megérdemlem ezt az esténkénti kis lazulást.

Háromévnyi gyed után a férjem elkezdte pedzegetni, hogy lassan vissza kellene térnem a munka világába. Rosszul voltam a gondolattól is. Egy kerek esztendeig valahogy ellen tudtam állni, de végül visszamentem. A munka ennyi év kihagyás után eleinte még inspirált, de úgy éreztem, az új főnököm, aki egy végleletekig konzervatív férfi, és klientúrája állandó védekező pozícióba kényszerít. Sokat panaszkodtam férjemnek, mennyire frusztrál ez a helyzet, ő megértően meghallgatott, de nem tett semmit. Hát én tettem.

Egy délelőtti értekezleten részegen jelentem meg. Így értem el, hogy másnap már nem is kellett bemennem.

Ami egy cseppet sem bántott, az sokkal inkább, hogy ezt lehetett volna elegánsabban is intézni, ha a férjem mellettem áll. Azaz, igazi szenvedélybetegként működve az egész elképesztő mutatványomat a nyakába varrtam. Ezt persze akkor egy cseppet sem így láttam.

Szabadúszóként kaptam feladatokat, de a napi rendszeres munkába járás kényszere nélkül a rám szakadó sok szabadidőt egészen sajátságosan töltöttem ki. Kreativitásomat abban éltem ki, hogy naponta váltogattam a boltokat, ahol alkoholt vásároltam, szigorúan ügyelve arra, alibi-élelmiszerek is mindig kerüljenek a kosaramba, mintha csakúgy mellékesen vennék pezsgőt, tulajdonképpen nem is azért jöttem. A férjem ugyanis egyre kevésbé lelkesen szállított nekem alkoholt. Ezt azonban nem tekintettem figyelmeztetésnek. Azt sem tudom, hogy voltak-e más jelek, és csak én nem figyeltem fel rájuk? Mindenesetre a játszmákat leíró pszichológia szavaival élve, a férjem szállítóból üldöző lett. És bő másfél éve, éppen karácsonykor kidobott. Földrengésként éltem meg, nemcsak azért, mert az életem egyetlen pillanat alatt atomjaira hullott, hanem mert teljesen váratlanul ért.

„Egy délelőtti értekezleten részegen jelentem meg. Így értem el, hogy másnap már nem is kellett bemennem.” (Fotó: Révai Sára)

Azt hittem, ez a mélypont, hiszen ki lettem zárva a családomból, a saját lakásomból, az egész korábbi életemből. De a villámok még csapkodtak a fejem felett, a férjem a cuccaimat egy idegennel pakoltatta össze, és csaknem utánam hajította. Rávett egy méltánytalan, ál-közösmegegyezéses válásra. Nyilvánvalóvá tette, ha nem egyezem bele, kijátssza az alkoholkártyát, és még a maradék szülői jogaimat is elveszítem, mert a kidobásom után a gyerekek természetesen vele maradtak. Ekkor kezdtem el kapiskálni, mennyi kimondatlan elégedetlenség, elfojtott indulat, tehetetlen düh halmozódhatott fel benne velem szemben az évek során. De annak belátása, arról csakis én tehetek, hogy zsarolhatóvá váltam, ekkor még a jövő zenéje volt…

Valahogy mégis talpra álltam, kevesebbet ittam. Hogy mégsem voltam rendben, mutatja, hogy egy új játékszer bűvöletébe kerültem.

Rájöttem, milyen könnyedén tudok manipulálni akár vadidegeneket is. Utóbb megtudtam, nem ritka ez a függőknél. Az, hogy a sarki kocsmában éppúgy, mint egy ötcsillagos szórakozóhelyen másodperceken belül, szinte egyetlen szó nélkül elérem, hogy más fizesse az italomat, csak a bemelegítő kör volt. Eljutottam odáig, hogy egy bárban odaléptem egy ismeretlen férfihoz azzal, vásároljon nekem egy 37-es papucsot, hozza oda, mert az új cipőm annyira feltörte a lábamat, hogy egy lépést sem tudok tenni benne. Tíz percen belül visszavágtázott a papuccsal. És boldog volt. Pedig nem ígértem neki semmit, nem is várt semmit és nem is kapott cserébe semmit. Olyan mámorító érzés volt, mintha egy óra alatt megittam volna két üveg pezsgőt. Ördögi volt. Úgy működött, mint egy új függőség. Egy jó pillanatomban ráébredtem, ez már nem játék, nem ártatlan móka. És le tudtam állni vele.

Úgy tűnt, mégiscsak képes vagyok az újrakezdésre: új kapcsolat, új munkahely, új tervek léptek az életembe. Az ivás mindvégig jelen volt, de nem tombolt, mivel úgy osztottam be az időmet, hogy szinte nem volt szabad percem. Aztán nyáron történt valami. Pontosabban nem történt semmi. Legalábbis semmi olyan, ami megmagyarázhatná számomra, a betegségem miért éppen akkor kelt végérvényesen önálló életre. Tíz napon át megállás nélkül ittam, miközben egy falatot sem ettem. A volt férjem ezt valahogy megneszelte, és kórházba segített. Ennek két hónapja. Azóta tanulom kimondani, hogy Ingrid vagyok, függő. Azóta tanulom, hogy senkit se hibáztassak mindazért, ami velem történt. Azóta tanulom, hogy a múltban elkövetett hibáimért magamat se ostorozzam. És azóta tanulom, hogy függőségem gyengeségből miként válhat erősségemmé. De ez már egy másik történet. Remélem.

Lejegyezte: Szekeres P. Mónika

Karafiáth Orsolya: Szirén

Vajon milyen eséllyel lesz ép önértékelésű felnőtt egy kislányból, aki alkoholista családban nő fel? És kihez fordulhat segítségért az, akinek az ital maradt az egyetlen barátja? Karafiáth Orsolya Szirén című, negyedik regényében egy terhelt környezetből érkező kislány, Anna életét követhetjük végig egészen felnőttkoráig. Három generáció nőtagjainak életén keresztül tárja fel a szerző, miképpen örököljük meg anyáink terheit, szorongásait, függőségeit. Mert könnyen ítélkezünk a nő fölött, aki a sárga földig leissza magát. De valóban az a gyenge, aki elbukik? Mennyi szerepe van a függés kialakulásában a családi mintáknak? És mit tehet a környezetünk azért, hogy megtanuljunk ellenállni az alkohol szirénhangjainak? A nyolcszázezer alkoholista országában többet ér ez a regény, mint egy kijózanító pofon. Sokkolóan őszinte és hasznos írás – az első sörétől az utolsóig!